Szilágyi Liliána: Kontrollon innen és túl

„El tudom képzelni, hogy a szerelem egy nagy adag dopping lehet”

„El tudom képzelni, hogy a szerelem egy nagy adag dopping lehet”, mondja a 200 méteres pillangóúszás ifjúsági olimpiai bajnoka, akivel a megfelelési kényszer elhagyásáról, az edzőjével, Shane Tusuppal való kapcsolatáról és legendás nagymamájáról, Bara Margitról beszélgettünk.

(...)

Elle: Korábban a női úszók egész generációjának ágya fölött Egerszegi Krisztina fényképe lógott kiskorában. Neked ki volt az idolod?

Sz. L.: Nekem nem volt egy példaképem. De mindig voltak olyanok, akikre valamiért felnéztem. És ott az egész családom...

Elle: Aminek elsősorban a sportolói ágát emlegetik veled kapcsolatban, pedig az egyik nagymamád az ’50–60-as évek legnépszerűbb színésznője, Bara Margit volt – a magyar Gina Lollobrigida. Te milyennek láttad őt?

Sz. L.: Tudom, hogy mennyire menő színésznő volt, de nekem mégis csak a nagymamám volt, akivel gyerekkoromban rengeteget játszottam, főleg szerepjátékokat, mondjuk a Rómeó és Júliát. Persze láttam pár csodás filmjét, például a Szegény gazdagokat, amiben szerintem pont olyan karaktert alakított, amilyen ő maga is volt: nyers, paraszti erő, hihetetlen eleganciával. Egy igazi dáma volt, aki az én nőiességemhez is nagyon sokat adott. Azt képviselte, amit az anyukámtól is láttam: hogy ha a legrosszabb formádban is vagy, húzd ki magad, emeld fel a fejed – legyél nő minden körülmények között. Én egy izmos sportoló vagyok, smink nélkül és csapzott hajjal járok, de én is büszkén próbálom viselni a nőiességemet.

Elle: Büszke nő volt Bara Margit is. A színésznő a szocializmus egyik csúfos ügyének áldozata lett, amikor azt híresztelték el róla, hogy bizonyos elvtársak orgiáinak egyik főszereplője volt, konkrétan ezüsttálcán felszolgált lányokról és meztelen mellekről csorgó csokoládéról szólt a fáma. Bara Margit ezután örökre elhagyta a pályát, és egy időre az országot is. Mit gondolsz, volt más választása? Beszéltél vele erről valaha?

Sz. L.: Amikor a legünnepeltebb színésznőként idegenek leköpnek az utcán, vagy leverik a kalapodat, akkor elgondolkodsz, hogy akarsz-e még adni magadból ennek az országnak. Igen, feladta a pályáját, de legalább így ő győzött. Nekem már nem volt lehetőségem őt erről kérdezni, mert hétéves voltam, amikor sztrókot kapott, de tudom, hogy egész életében nagyon bántotta, ami történt.

Elle: Az élsportban mennyi tér jut az érzelmeknek?

Sz. L.: Az átlagnál jobban kell kontrollálnunk őket, de érzelmek nélkül az élsportnak sincs értelme. Ezt onnan tudom, mert évekig csináltam. Hiába értem el sikereket, nem éltem át igazán, mert képtelen voltam érzelmeket kapcsolni hozzá. Ezt most tanulom: keresem és használom az érzelmeimet.

Elle: És mit gondolsz az edzői fegyelmezés kontrolljáról? Állítólag húsz éve még rendesen csattantak a növendékeken a papucsok.

Sz. L.: Húsz? Simán beszélhetünk az én gyerekkoromról is, a popsik és a papucsok akkor is sokszor találkoztak egymással. Manapság már nem látok ilyen fegyelmezést, de az edzők a szavaikkal ma sem vigyáznak annyira, pedig azok legalább olyan mélyre tudnak menni. Biztosan meg fognak rám haragudni emiatt néhányan, de most először érzem azt, hogy megfelelő edzői kézben vagyok. Shane felnőttként, partnerként kezel, és ha fáj valamim, végre nem az a válasz rá, hogy „nem baj, csináljad tovább!”. Mondjuk nekem is érnem kellett ahhoz, hogy ez a partneri kapcsolat létrejöhessen az edzőmmel. De az is tény, hogy itthon szinte csak férfi edzők vannak, akik szerintem nem veszik eléggé figyelembe a női test és a női mentalitás sajátosságait. Shane-nel azért tudunk jól együttműködni, mert mindketten nehéz dolgokon mentünk keresztül az elmúlt években. Most készül az a könyv, amiben majd sok mindent el fogok mesélni.. (...)

Patakfalvi Dóra

ELLE szeptember