„Az úszásnak köszönhetem, hogy meg tudom élni a nőiességemet”

Szerelmek és szerelemprojektek, gyerekek, válások, munkás nyugdíjas évek. Women of Hungary sorozatunkban annak jártunk utána, mi határozza meg a Magyarországon élő nők mindennapjait, mire vágynak, mire büszkék, mit csinálnának másképp? Következzen Kovács-Kézdi Réka  úszásoktató portréja Budapestről.

Fejlődési rendellenességgel születtem, ezért küldtek le úszni az orvosok. Megszerettem, ott ragadtam, két paralimpián vettem részt a válogatottal. London után elvégeztem az edzői képzést, és elkezdtem sérült gyerekekkel foglalkozni. Rögtön azt éreztem, hogy a tanítás csodálatos dolog, Rió után teljesen abbahagytam a versenyzést, majd jött egy felkérés, hogy lenne-e kedvem a Mozgásjavítóban dolgozni. Öt éve vagyok itt, óvodástól középiskolás korig járnak hozzám a legkülönfélébb sérüléssel élő gyerekek.

Nehéz, de közben meglepően ösztönösen megy az egész; már az elején zsigerből éreztem, hogy kell a gyerekekhez nyúlni és rengeteget tanultam tőlük. A paralimpiai felkészülés önző dolog: az ember magával foglalkozik, magát fejleszti, magából próbálja a legjobbat kihozni, a versenyen is ő az, akinek teljesítenie kell. Oktatóként ez megváltozik, nem az a fontos, hogy én mit csinálok, hanem hogy az a pár gyerek, akivel éppen foglalkozom, milyen állapotban van testileg, lelkileg és mentálisan.

Napi 6-8 órát tartok az iskolában, emellett vannak edzéseim a Vasasban is, mellette pedig a Testnevelési Egyetemre is járok. Nem mondom, hogy nem fárasztó, és ha hozzáteszem, hogy azért magánélet is van, néha szeretném az arcomra borulva tölteni a hétvégét. De felmérhetetlenül sokat kapok én is. Az egyik tanítványom, akit óvodáskora óta edzek, épp a napokban indult el mellúszásban. Öt évet dolgoztunk, hogy ez létrejöjjön, a nulláról kellett bizalmat és önbizalmat kiépíteni, és nekem rengeteget jelent, hogy olyan tudást adhatok a gyerekek kezébe, amit egész életükben tudnak használni. Az úszás segített önmagam elfogadásában is. Ép párom van, és meggyőződésem, hogy az úszásnak köszönhetem, hogy meg tudom élni a nőiességemet. A tudat, hogy úszó vagyok, segít büszkén viselni a testet, amiben élek.

A helyemen érzem magam, de folyamatosan tanulok. Málnai Pista bácsitól láttam, hogy lehet napjában száz gyereket úsztatni úgy, hogy az egyik ilyen sérült, a másik autista, a harmadik végtaghiányos, és lehet mindenkihez a legnagyobb türelemmel és szeretettel közeledni. Szeretem a kihívásokat, úgyhogy ide szeretnék eljutni én is.

A cikk eredetileg az Elle magazin 2021. novemberi lapszámában jelent meg.