Az alacsony önértékelés rabjai

2020. október 01.

5 perc olvasás

boldogság elfogadás önértékelés önismeret szeretet

Az alacsony önértékelés ritkán gyökerezik a valóságban, de mi, a rabjai, minden sejtünkkel ezt hisszük, ahogy lábujjhegyen éljük az életünket

Dicsérj meg. Legyen egy nagy, kövér, szaftos bók. Mond, hogy fantasztikusan nézek ki. Nem fogok hinni neked. Nevetni fogok vagy kötekedni, vagy gyanakodni, hogy kigúnyolsz vagy ez valami trükk, mert semmiképpen sem lehet igaz.

Amióta csak emlékszem így érzek: mindig alacsonyabb rendűnek gondoltam magam, alkalmatlannak, nem szerethetőnek. Évekig úgy ébredtem minden nap, hogy azt képzeltem, hogy bokszkesztyűs ököllel püfölnek – megérdemeltem, azt gondoltam – múltbeli, jelenbeli és jövőbeni hibákért.

Az alacsony önértékelés ritkán gyökerezik a valóságban, de mi a rabjai, minden sejtünkkel ezt hisszük, ahogy lábujjhegyen éljük az életünket. Olyan mélyen kódolt bennünk ez, hogy nem ismerjük fel az önutálatot, ahogy a világ látja – még kevésbé egy betegséget, egy átkot, egy erőszakos bűncselekményt. Összerándulunk, amikor első szám első személyű névmásokat mondunk: én, nekem, enyém. Lépj a lábunkra, boríts kávét a kabátunkra és mi elnézést kérünk.

Talán ez benne van a DNS-emben. Születésemtől fogva figyeltem az én okos, divatos, szoborszerű anyámat, ahogy a tükörbe mered, vadul csipkedi magát, miközben azt sziszegi a tükörképének: „Kövér. Dagadt. Disznó”. Ezt utasításnak vettem. A fiatal agy kérlelhetetlenül tanul, megszerzi és viharsebesen elnyeli az információt mindenről, amit lát, érez és hall. Hogyan tudná az én apró, falánk agyam, hogy ne jegyezze meg a felnyársaló tekintetet, és a fogcsikorgató morgásokat?

Soha nem rejtette el előlem ezeket a jeleneteket vagy mondta az, hogy „Édes, drága hercegnőm, ez az én problémám, nem a tied”. Talán nem tudott nem kiabálni velem, mert azok, akik gyűlölik magukat bizalmatlanok, bármit is csinálnak. Olyan valaki által felnevelve, aki rendszeresen megmérte a derekamat - és még is minden telefonás alkalmával megkérdezte: „Hány kiló vagy?”- szinte semmit nem ettem csak almát és energiaszeletet és elrejtettem magam bohócszerűen hatalmas ruhákba, ami vitorlaszerűen feldagadt, amikor fújt a szél. Hogy elkerüljem, hogy a tükrökbe kelljen káromkodnom, ahogy az anyám tette, kerültem a fényes felületeket, még öltözködés közben is. Teljesen elámultam, hogy lett egy barátom, vádakkal kontráztam az állítását, hogy aranyos, csinos és vicces vagyok: „Egyértelműen hazudsz. Viccelsz. Csak azt nem értem, hogy miért.”

Felajánlottak egy tökéletes állást, ami külföldi utazással és nagy horderejű interjúkkal járt volna. Elutasítottam, mert mások „jobban megérdemelték” és mert a saját groteszk jövőbeni baklövéseim horror filmszerűen jelentek meg lelki szemeim előtt.

Alacsony önértékelésnél nem úgy tűnik, hogy van egy problémád. Úgy érzed te vagy a probléma. Azt jelenti, hogy úgy élsz, mint mások, csak minden egyes szó, amit mondunk és minden, amit teszünk rettegést és megbánást idéz elő. De ritkán kérünk segítséget, mert azt gondoljuk, hogy mi magunk vagyunk a probléma: megrögzött és javíthatatlan. Azt feltételezzük, hogy a pszichológusok vagy beleröhögnek az arcunkba vagy azt mondják, hogy meg tudunk gyógyulni, ha munkahelyet vagy ruhatárat váltunk, barátkozunk, megtanulunk egy új nyelvet, lefogyunk.

Néha megpróbáljuk. De amikor ilyen változások történnek a feldolgozatlan trauma körül, jellemzően alacsony önértékelést szül, és mi azok a karcsú, társaságkedvelők leszünk, akik még mindig nem bírják elviselni magukat. Többé-kevésbé ez voltam én. Minden teljesítményem véletlenszerűnek tűnt, mint a hibák vagy trükkök.

Aztán a barátnőm megölte magát.

Aznap amikor az egyetemen találkoztunk, órákig beszélgettünk. „Ez soha sem történik meg” csodálkozott. „Senki sem kedvel”. Évek teltek el, amelyek során – több ezer tejeskávé felett – üdvözöltük egymásban a ragyogást, de sosem magunkban.

Miután meghalt – ez volt a negyedik kísérlete – azon gondolkoztam, hogy mi kellett volna a lebeszéléséhez. Nem ez: „Szeretned kellett volna magad!” mert persze, hogy kellett volna. De nagy igényeket támasztó szülők, kemény kapcsolatok, összetört álmok és a betegség, rövidre zárták számára az esélyt. A kérdés az inkább, hogy: Mitől gyűlölhette volna kevésbé magát Lizzy? Milyen bizonyíték győzte volna maradásra?

Ha egy csata bátorrá tesz valakit és mi megnyerjük az életre szóló csatát a legmegbízhatatlanabb ellenséggel szemben – magunkkal – akkor mik vagyunk? A lezárás azt jelenti, hogy elfogadjuk azt, ami valaha elfogadhatatlan volt. Ha az „valami” mi vagyunk, akkor meg kell tanulnunk elfogadni az elfogadást magát.

A buzdító „Szeresd magad!” – mintha bármi más kudarcot jelentene – kifejezéstől általában jobban utálom magam. És ahogy biztosan nem fogom látni a Mount Everestet, valószínűleg nem jutok el ahhoz a távoli birodalomhoz sem, amelynek szelfiző lakói magabiztosan lépkednek a formához illő ruhákban, és nem émelyítik őket a saját nevük hangjai.

De ez rendben van, amíg biztonságosan itt maradhatok ebben a csendes, bokszkesztyű nélküli tisztáson valahol e két véglet között. Néhányan unalmasnak nyilvánítanák, de ez a lényeg.