Ilyen érzés nővérnek lenni a koronavírus idején

„Fogalmam sem volt arról, hogy ilyen rossz lesz!”

A múlt hétig minden nap megálltam egy kávézóban a vasútállomástól nem messze. Egy Seattle-i kórházban dolgozom nővérként. Az egyre növekvő koronavírus járványnak köszönhetően azonban, napról-napra egyre kevesebben jártak a szeretett kávézómban, míg végül már csak én és a barista maradtunk.

Az első COVID-19-el fertőzött beteget januárban diagnosztizálták az Egyesült Államokban: egy középkorú férfit volt az, aki Seattle közelében élt, nem messze a klinikánktól. Bevallom, mikor meghallottam, egészen izgalomba jöttem, mintha egy híres barátom lenne, akit egy veszélyes légúti betegség támadt volna meg. Szerencsére a férfi meggyógyult.

Ezután nem volt egy darabig semmilyen megbetegedés a környékünkön. Egyáltalán nem izgultam, de akkor még fogalmam sem volt arról, mi vár ránk ápolókra.

A barátom küldött egy sms-t, hogy „legyek nagyon óvatos”. Egy napig veszekedtünk ezen, pedig utólag visszagondolva jogosak voltak az aggodalmai.

Február utolsó napján kiderült, hogy nem messze tőlünk, az idősek otthona egyik lakója meghalt a koronavírus miatt. Ő volt az első áldozata a betegségnek Amerikában. Ezek után arról szóltak a hírek, hogy elkezdett terjedni a vírus és egyre több megbetegedés várható. Én még ekkor sem aggódtam: „Influenza szezonban is szoktak meghalni emberek” – gondoltam.

Semmi sem változott egy darabig az életemben, minden a régi kerékvágásban zajlott. Egészen addig a napig, míg közölték velem a kozmetikában, hogy nem szedik ki a szemöldökömet, a koronavírus miatt. Nem nagyon zavart először a dolog, mert szemben egy másikban megcsinálták. A kozmetikus pár centire lehetett tőlem, mikor felkente a gyantát. Mikor kifizettem a szolgáltatást, olyan érzésem volt, mintha drogot vásároltam volna.

Aztán március elejétől fogva 180 fokos fordulatot vett az életem. A barátom home office-ban dolgozott tovább, hogy ne érintkezzen más emberekkel. Közben a klinikán megtudtuk, hogy néhány munkatársunk határozatlan időre szabadságra megy. Mindez annak ellenére történt, hogy rengeteg embert teszteltek le. Az iskolák bezártak, de a kávézók még mindig nyitva tarthattak.

Több betegünknél is jelentkezet láz és köhögés. Mivel a mi klinikánkon a többség hajléktalan, aki akár százan is feküdhetnek egy szobában a szállásokon, ahol nem tudják őket elkülöníteni őket, könnyen és gyorsan elkaphatják egymástól a betegséget. Hallottam, hogy egy embert, akinek pozitív lett a tesztje, úgy különítették el, hogy kirakták őt az erkélyre.

A közeli idősek otthonában 23 haltak meg a vírus miatt március 12-ig. Elképzeltem, hogy milyen lenne, ha meghalna körülöttem 23 ember, alig két hét leforgása alatt. Egyszerűen képtelen voltam rá, nem tudtam felfogni.

Múlt hét végén Washington kormányzója bezáratta a mozikat, bárokat és az edzőtermeket, de a kávézók, többek közt az én kedvencem is, nyitva maradhatott. Az 50 főnél nagyobb rendezvényeket lemondták. Annak ellenére, hogy a legtöbb ember otthon tartózkodik, én mégis minden nap bemegyek dolgozni, de megpróbálom folyamatosan fertőtleníteni a kezemet, hiszen beteg emberekkel találkozom. Nincs olyan forgatókönyv, hogy elkapom a koronavírust és nem megyek be dolgozni, hiszen az a munkám, hogy betegeket ápoljak.

Igyekszem minél többször kezet mosni, kesztyűt hordok és mérem a testhőmérsékletem. Mégis mikor hétfőn reggel elsétáltam a kávézóm előtt, úgy döntöttem nem megyek be, hiszen amikor fizetek, vagy a barista odaadja a poharat, összeérnek az ujjaink, amivel átadhatom neki a betegséget. Vagy ő nekem az övét. Attól félek, azt gondolja, nem figyelek az egészségére.

Rájöttem, óvatosnak kell lennem azokkal, akikkel találkozom a nap folyamán. Nem azért, hogy én ne fertőződjek meg, hanem azért, hogy ők ne kapják el tőlem a koronavírust.