Nincs munka, nincs pihenés?

Mit csinálunk olyankor, amikor a főnökünk behív magához, majd sok torokköszörülés után bejelenti, hogy a gazdasági helyzet miatt sajnos meg kell válnia tőlünk? Személyes beszámoló következik a munkanélküliség mai megéléséről.

Mit csinálunk olyankor, amikor a főnökünk behív magához, majd sok torokköszörülés után bejelenti, hogy a gazdasági helyzet miatt sajnos meg kell válnia tőlünk? A következő néhány hetet sírva töltjük a kanapén, vagy belevetjük magunkat a munkakeresésbe? Személyes beszámoló következik a munkanélküliség mai megéléséről.

„Egy lakásépítési társaságnál dolgoztam sajtósként, olyan állásban, ami nagyon közel állt ahhoz, amit ideális munkaként fogalmaznék meg magamnak, nem azért, mintha vagyonokat lehetett volna keresni vele, hanem azért, mert használni tudtam hozzá mindazt a tudást, amit előtte az egyetemen és más állásokban felhalmoztam. Ezen kívül még abból a szempontból is kielégítő volt, hogy úgy éreztem, olyasmit csinálok nap mint nap, aminek van értelme. A húszas éveim jelentős részét töltöttem azzal, hogy találjak magamnak valamit, amiben az ambícióimat és az altruizmusomat is kiélhetem. Végül megtaláltam. Aztán ahogy 30 lettem, elvették tőlem.

Senki nem várja el tőlem, hogy boldog legyek a munkanélküliségtől. De nagyon nehéz beismerni, mennyire nem hagy nyugodni az igazságérzetem. Rettegek azoktól a napoktól, amikor el kell mennem a munkanélküli központba, ahol majd elmondják, hogy továbbra sem találtak a képzettségemnek megfelelő ajánlatot. Nem tehetek róla, még mindig úgy érzem, nekem nem kellene ott lennem.

A dolog pikantériája, amikor az ember ismerősökkel fut össze – velem kétszer is megtörtént, mivel egészen mostanáig Budapesten az összes diplomás munkanélkülit egyetlen, külön irodába terelték. Egy színész barátommal és egy újságírónővel találkoztam, egyikük sem volt feldobva, de azért nevetgéltünk egy kicsit a bizarr helyzeten. Attól viszont mentsen meg az ég, hogy még állásban lévő ismerősbe botoljak a központ környékén!

Azokban az utolsó hetekben a munkahelyemen én is hittem benne, hogy a munkanélküliséggel akár ki is lehet majd békülni. „Jó lesz! Izgalmas! Mintha csak szabadságra mennék, igazából még élvezni is fogom!” – mondogattam a többieknek. Persze egy kicsit sem volt jó. Sőt egyre rosszabb lett, ahogy a hetek és hónapok teltek-múltak. A vidámság felszíne alatt lassan buzgott a feltörni készülő düh. Mérges vagyok, hogy ez megtörténhetett velem. Mérges vagyok, hogy az, amiről azt hittem, csak figyelmeztető jelzés lesz az életemben, azóta is csak húzódik és húzódik, és egyre inkább a periférián érzem magam.

De hamarosan abba kell ezt hagynom. Minél tovább folytatódik, annál inkább úgy érzem, sodródom. Félek, hogy az élet egyre csak pörög előrefelé, én pedig túlságosan lemaradok ahhoz, hogy valaha is utolérjem. Sosem hittem magam vadul ambiciózusnak, vagy hogy a karrier lenne minden, de sokkal meghatározóbb részem, mint gondoltam, és elveszteni a munkámat olyan volt, mintha belőlem veszne el egy rész – cseppenként. És én ezt nem fogom hagyni.”

A beszámoló folytatásáért lapozzunk bele az Elle magazin márciusi számába!