Nehéz szívvel

Ha hízik a nő, lohad a férfi vágya?

Egész életen át tartó háborúban állok a testemmel. Már jóval azelőtt is így volt, hogy gyerekkori zsánerem, Brian odanyomta az ujját a hónom alatti zsírpárnához, és közölte, hogy nekem ott rengőhájam van.

Hét évvel ezelőtt békét kötöttünk. Egy időre. Amikor eleget fogytam ahhoz, hogy ha nem is karcsú legyek, de legalább az átlagos testalkat tetszetősebb végénél álljak, találkoztam egy férfival. És amint összemelegedtünk, megint feltűntek régi ismerőseim, Pocak és Rengőháj kisasszonyok.

Tíz kilóval később szexuális életünk a béka feneke alá bújt. Egyre ritkábban szeretkeztünk, és akkor is csak félútig jutottunk, mert akkor Alex erekciója megszakadt. Ez pedig engem a könnyek, majd mindkettőnket a vádaskodás örvényébe sodort. Aztán amikor egy éjszaka megint a nehézségeinken búsongtunk, végül kimondta, amit végig éreztem: jobban kívánt, mielőtt meghíztam volna. Ott ültem a virágos pongyolámban, és lefagytam a sokktól. Alex a szeméremcsontjára mutatott. „ITT érzem a hájadat – mondta. – Pedig régebben izmokat éreztem." Életem egyik legrosszabb éjszakája volt. Alex tudta, mennyire szégyelltem a testemet, hogy mennyire csalódott vagyok a szex miatt, mégis rádobta ezt az igazságbombát a szívemre. Persze igazából én is szexisebbnek találtam a testem egy pár ruhamérettel korábban. Az esetet követő nyomasztó napokon nem tudtam teljes szívemből egyetérteni a barátaimmal, akik azt mondták, ha ez a seggfej tényleg szeretne, letépné azt a pongyolát, hogy magáévá tegye mindegy, mennyire izmos testemet. Igen, én is szeretném, ha mindenestül szeretnének, attól függetlenül, hogy nézek ki. Csakhogy a szexuális vágy vagy van, vagy nincs. Mielőtt összejöttünk, a házasságomnak vetettem véget, mert hiányzott belőle az a bizonyos plusz. És biztos voltam benne, hogy soha nem is lett volna meg. Nem mintha a férjem nem nézett volna ki jól. A kolléganőim a fényképét látva mind felkiáltottak, milyen jóképű, és elvileg még egyet is értettem volna velük, de valahogy az egész olyan teoretikusnak tűnt. Nem volt belső késztetés, mert a testemnek nem hagytam szavazati jogot, amikor őt választottam. Azért mentem hozzá, mert csodálatos embernek találtam, és mert akart engem.

Hogy hagyhattam volna elmenni? Esküvői ruhát öltöttem, melynek hosszú ujja eltakarta a rengőhájat a hónom alatt, és beléptem egyfajta elrendezett házasságba, amiben a háj volt a közvetítő. Addig voltunk házasok, amíg elég bátor (vagy vakmerő) nem lettem ahhoz, hogy ne legyek házas. A szív nem akarja, amit nem akar – gondoltam –, ahogy a nemi szervek sem. (Azért ebből a filozófiából többet nyer az, aki távozik, mint az, akit elhagynak).

Amikor Alex nem kívánt úgy, mint előtte, úgy éreztem, elárultak. De úgy is éreztem, mintha torkon harapott volna az igazság. Hogyan várhatnám el Alextől, hogy jobban szeresse a testem, mint én magam? Megértettem, milyen az, amikor valaki megérdemelné a vágyadat, mégsem tudja felkelteni. Most már tudtam, milyen az egyenlet másik oldalán állni. Elviselhetetlen. A következő napon pánikrohamom volt, amitől a testem elzsibbadt. Bőgve hívtam fel Alexet: „Jobban kellene vigyáznod rám!"

Néhány barátnőm elmesélte, hogy a férjeik mindig szexisnek találják őket, attól függetlenül, hogy épp hogy néznek ki: arcmaszkban, szemüvegesen, kikészülve a fürdőszobapadlón. De vajon igaz ez?

A társkeresés éveiben végig arra törekszünk, hogy olyan embert találjunk, akivel tisztán fizikai síkon is vonzzuk egymást. Miért tagadjuk később, párokba rendeződve, hogy az a sík valaha is létezett?

Egy nőismerősöm egyszer hangosan kimondta: olyan boldog lenne, ha visszakaphatná a szülés előtti alakját. Mire a férje közölte, hogy ő is. Akkor a nő nagyon megbántódott. Most azt mondja, felszedett még 13 kilót, de már nem bánkódik, ez az ő teste, és békét kötött vele. Belső hájfeministám szívesen meghívná egy sörre. Belső szexuális énem szomorú. Végülis testestül-lelkestül adjuk magunkat egymásnak. Ha valamilyen mentális betegségem lenne, ami súlyosan megváltoztatná az életünket, arra számítanék, hogy Alex azt mondja, így is szeret, de közben boldogtalan lenne. Akkor tehát miért annyira más a helyzet, ha a testemről van szó?

A cikk folytatását az ELLE aktuális, augusztusi lapszámában olvashatják!

Fotó: Getty Images