Cuccba fulladva

Hogyan éljünk többért kevesebbel?

Soha nem volt még ennyi tárgy egy-egy háztartásban a történelem folyamán, mint ma a fejlett országokban, különösen az Egyesült Államokban. A jólét, a tömeggyártás és az állandó vásárlásra ösztökélő gazdasági rendszer lehetővé tette a széles tömegek számára is, hogy ezrével halmozzák fel otthon a dolgokat. Gondoljunk csak az itthon is látható tévésorozatokra, amelyekben rendrakás-szakértők szabadítják meg a felesleges kacattömegektől a vásárlás rabjává vált klienseket! Aztán nézzünk körül kicsit a saját portánkon. Az a sok minden, amit birtoklunk, inkább örömet, vagy inkább stresszt okoz? Mennyire van tényleg szükségünk belőlük? A sok könyvet, sportszert, hangszert azért tartjuk, mert rendszeresen használjuk őket, vagy esetleg mert megszemélyesítik azt az embert, aki lenni szeretnénk – aki mindent elolvas, rengeteget sportol és gitáron, dobon, xilofonon virtuózkodik?

Megrögzött minimalisták

A kínos kérdések sora folytatódik James Wallman angol író, trendkutató Stuffocation című könyvében, aki a címben szereplő fogalom megalkotója is, mely magyarul nagyjából azt jelenti, hogy cuccba fulladás. Az embereknek valójában szenvednek a sok tárgytól, amik ahelyett, hogy elégedetté tennék őket, immár hajlamosak a fejükre nőni, elvenni életterüket, és nyugtalanságot, sőt hosszú távon lelki és testi betegségeket is okozhatnak, állítja Wallman. Sokan mindezt felismerve – jellemzően éppen azok közül, akik megengedhetnék maguknak a végtelen gyűjtögetést – már el is fordultak a materializmus jól bejáratott rendszerétől, amelyik évtizedekig abban a hitben tartotta az embereket, hogy az anyagi javak felhalmozása magával hozza a hőn áhított boldogságot, és új utakat keresnek. Szárnyra kapott a minimalizmus.

Ott van például az a férfi, Ryan Nicodemus, aki egyszer csak mindent, de mindent bedobozolt, és ha szüksége volt valamire, elő kellett halásznia valamelyik feliratos kartonból. Kísérlete huszonegy napig tartott – állítólag ennyi idő kell, hogy egy új szokás rögzüljön – de már a tizedik naptól nem vett elő semmi újat. A valóban szükséges dolgokon kívül mindent eladott az eBayen és a Craigslisten, vagy az egyháznak ajándékozott. Boldogan él lecsupaszított háztartásában, és ma másoknak is szívesen ad tanácsot a theminimalists.com-on. A weben egész mozgalom indult el: százával találunk olyan anti-materialista webes tartalmakat, mint a minimalista anya (theminimalistmom.com), vagy a minimalista utazás (minimalist journey a youtube-on). A megrögzött minimalisták imádnak számháborúzni, világít rá Wallman. Egy blogger, Dave Bruno kezdte a 100 Dolog Kihívással, de vannak, akik arról számoltak be, hogy 51, 47, vagy 43 dologgal is remekül megvannak. Ugyanúgy büszkélkednek a mennyiséggel, mint a materialista korunk hősei azzal, hány autójuk, órájuk vagy cipőjük van – csak épp a másik irányba.

Az egyszerűség komplikációi

Habár a minimalizmus elegáns megoldást nyújthatna a cuccba fulladás problémájára – kevesebbet ártanánk a természetnek, kis helyen is szellősen elférnénk, tárgyak helyett a technológiai megoldások felé fordulnánk, ahol hatalmas könyvtárakat és zenetárakat érünk el – ez mégsem fog megtörténni. Az emberek nagyobbik halmaza nem fog mindent kidobni és merőben új életet kezdeni, mert ahhoz hatalmas elszántság és tudatosság szükséges. És bizony szeretjük a tárgyakat, mert a tárgyak sok szempontból jók. Például, lehetővé teszik, hogy többet, gyorsabban, ügyesebben csináljunk bármit is, segítenek kifejezni a személyiségünket, összekötnek másokkal, a múltunkkal, eseményekkel, vagy egész egyszerűen szépek. A minimalizmus ezen felül teljesen inkompatibilis a jelenlegi berendezkedéssel a modern világban.

Hogyan menekülhetünk el akkor a materialista javak fojtogatása elől? Wallman elemzi, vajon az egyszerűbb élet, a kivonulás a természet közelébe segíthetne-e a ügyön. Az ilyesmit általában úgy képzeljük, hogy süt a nap, a gyerekek a patakparton játszanak, a kedvesünk pedig egészségtől duzzadva, szexin kacsint ránk a szépen cseperedő palánták fölül. Így tényleg alig van szükségünk valamire. Csakhogy az egyszerű élet valójában eléggé komplikált, kényelmetlen, és megtörténhet, hogy a modern materialista világ kelepcéjéből az ipari forradalom előtti idők gondjaiba csöppenünk. Az ötlet ettől még sokaknál működhet, akik ügyesen ötvözik a hight tech-et a low tech-el, mainstream jelenséggé azonban ez sem fog válni.

Van-e megoldás, ami nem ennyire idegen a tömegek jelenlegi életstílusától? - merül fel a kérdés. Mi történik, ha egyszerűen csak megpróbálunk elevickélni a magunk számára kellemes szinten, nem akarunk túl keményen dolgozni vagy különösebben sokat keresni, egyáltalán részt venni az "évről évre egyre többet kell felmutatni, növekedni kell, különben lemaradunk" játékban? Az esélyek nem olyan rosszak. Lehet, hogy a főnökünk furcsán nézne ránk, ha elő akarna léptetni, és mi erre azt mondanánk, nem, köszönöm, én nagyon jól megvagyok ezzel a munkával és fizetéssel. De vannak már úttörők, akik azért harcolnak, hogy a mai világban lehessen nemet mondani, akaratlagosan szerényen élni, nem törekedni többre. Ilyen David Roberts, egy hétköznapi hős, aki nevet is adott az életformájának: 'medium chill', azaz, nagyjából, középen nyugvás. Amerikában nagy napilapok cikkeznek róla, sokaknak tetszik az ötlet, és világszerte élnek így emberek akkor is, ha nem ismerik a kifejezést. Azonban ez az attitűd kicsit vérszegény, amolyan 'oké, én is itt vagyok az autóúton, de végig kettesben megyek' érzetet ad. James Wallman szerint ez a fő oka, hogy még a középen nyugvás sem az a mindent elsöprő nyugati trend, ami a materializmus helyébe lép.

A cikk folytatása az ELLE aktuális, júnusi számában olvasható!

Fotó: Profimedia