Csend

Egyszerű kis szó, mégis rengeteg mélység van benne. Csend. Sokan félnek is tőle – és ez talán a jobbik eset, mert ez már egy folyamat része. Sokan mások azonban nem is értik, miért akar valaki a csendben vagy akár az egyedüllétben elmélyedni. Az Elle stylistja, Andó Ildikó személyes élményeket szerzett a mindent átjáró csendről.

Egyszerű kis szó, mégis rengeteg mélység van benne. Csend. Sokan félnek is tőle – és ez talán a jobbik eset, mert ez már egy folyamat része. Sokan mások azonban nem is értik, miért akar valaki a csendben vagy akár az egyedüllétben elmélyedni. Az Elle stylistja, Andó Ildikó személyes élményeket szerzett a mindent átjáró csendről.

„Már hat éve úgy alakítom az életemet, hogy minden évben legalább egyszer részt tudjak venni Chögyal Namkhai Norbu tibeti Dzogchen mesternek a világ valamely pontján tartott tanításán, maga az elvonulás így nem ismeretlen számomra. De most úgy éreztem, megérett az idő, hogy elmenjek életem első, személyes elvonulására. Mivel minden évben megajándékozom magam valamivel a születésnapomra, úgy döntöttem, most ez lesz az én ajándékom. Egy hét csend! Kiválasztottam egy gyakorlatot, amelyet egy hétig kell végezni, és magamhoz vettem Szögyal Rimpocse Tibeti könyv életről és halálról című művét, amit már rég óta el szerettem volna olvasni. Egyedül akartam lenni telefon, internet, minden nélkül. Kérdezősködtem, ki tud egy kiadó csendes házat, ahol biztosra vehetem, hogy nem zavarnak. Egyik fotós kollégám ajánlott egy körülbelül 100 fős faluban lévő kis házat, ahol ő már átgondolta az életét, ráadásul még térerő sincs, így nem eshetek kísértésbe akkor sem, ha valami óriáspók láttán sürgősen lekönyörögném valamelyik ismerősömet, hogy mentsen meg. Úgy időzítettem, hogy a születésnapomra itthon legyek, mert tudtam, nem lesz könnyű beadnom sem a szüleimnek, sem némely barátomnak, hogy egyedül szeretnék lenni. Jól gondoltam. Szüleim egyből kérleltek, mondjam el, mi a baj, biztos meg tudjuk oldani, de amikor közöltem, nincs semmi bajom, sőt jól vagyok és örülök, hogy végre meglépem ezt a dolgot, aggódva ugyan, de próbáltak úgy tenni, mint akik elfogadták a döntésem. Nyilván nem vallottam be nekik, hogy nekem is vannak félelmeim, de a kíváncsiság, hogy megtapasztaljam a totális csendet, sokkal erősebben dolgozott bennem. Próbáltam mindent gondosan eltervezni, és önmagam megnyugtatása érdekében úgy tenni, mintha csak egy wellness kikapcsolódásra mennék. Gondosan becsomagoltam mindenféle kényeztető és relaxációs kelléket, a jógaszőnyegemet, a gyümölcscentrifugámat, bevásároltam egészséges ételeket és italokat egész hétre, és jó néhány arcpakolás társaságában útnak indultam. Új otthonom egy zsákfalu volt egy természetvédelmi körzet közepén, a környék gyönyörű, boldogan nyugtáztam, milyen jókat fogok itt kirándulni. A ház helyes parasztház, takaros kis kerttel. Úgy döntöttem, hogy a tisztaszobát a magasra pakolt ágyneműkkel és a szentképekkel bezárom és kihagyom az életteremből – ott mindig, gyerekként is olyan furcsa érzésem volt. Az étkezőt átalakítottam jóga- és meditációs szobává, és az ehhez közeli kisszobát választottam inkább hálószobának. Reggel arra ébredtem, hogy valószínűleg a falu lakosságának a fele a szomszédom háztetejének építésén munkálkodik, és abban a pillanatban úgy tűnt, belvárosi lakásom csendesebb, mint ez a 100 fős falu az erdő közepén. De nem adhattam fel ilyen könnyen. Irány az erdő, nem is rossz, ott csend van és egyedül leszek, felöltöztem és nekivágtam hát a hegytetőn levő várrom bevételének. Persze a várromhoz nem sikerült felérnem, valahogy elkeveredtem az ösvények között, de a rom helyett egy forráshoz értem, ami istentiszteletre berendezett hely volt Mária-szoborral és padokkal. Ezt jó jelnek vettem, ittam is a jéghideg forrásvízből, majd próbáltam úgy tenni, mint aki átérzi a hely meghittségét vagy spiritualitását... de valahogy nem ment: folyamatosan a szomszéd ház tetejének munkálataira gondoltam, illetve próbáltam gondolatban megtervezni a napjaimat. Programokat találtam ki, mit főzők, hova sétálok, mikor milyen pakolást teszek fel. Most már ez viccesnek hat, de akkor még észre sem vettem, mennyi mindent megteszek, csak hogy lefoglaljam, eltereljem a gondolataimat. Az első, legnagyobb tapasztalatom ez volt: mindig csinálunk valamit, hogy lekössük magunkat, észre se vesszük, de már lenyugodni is alig tudunk. Szerencsére a sors mindenben segítette elvonulásomat, ugyanis az előző napi 25 fok délutánra 5 fokra esett vissza, esővel, erős széllökésekkel, és ez az idő egész héten nagyjából változatlan maradt. A kalapácsok hangjára többé nem volt gondom, de én sem tudtam elhagyni a házat. Még a kertbe sem tudtam kimenni, nemcsak a nagy erejű szél miatt, de a hideg forrásvíztől torokgyulladásom lett, és már aznap este hőemelkedéssel feküdtem le. Másnap reggel már felkelni sem volt erőm, nemhogy jógázni vagy arcpakolásokat kenegetni magamra, és akkor tűnt csak fel, hogy a parasztházaknak milyen kicsik is az ablakai, és az ágyamból ki sem látok az utcára. Nem maradt más, csak a befelé fordulás, a szó jó értelmében. Hogy Andó Ildikó mit tapasztalt meg az igazi csendben, arról bővebben az Elle novemberi lapszámában olvashatunk.