Az ultra életérzés

A szurkolás életforma. Betekintés egy olyan közösségébe, akiket összeköt a csapat, ahová nem lehet csak úgy bekerülni. Ultrának születni kell.

Szombat reggel nyolc óra van. A város még csendes, ám a Népliget környékén valami készülődik. A környék kocsmái szép lassan megtelnek, és kezdetét veszi a NAGY nap. Este Újpest-Fradi meccs lesz. A város másik oldalán, a Megyeri út környékén nagyjából ugyanez zajlik. Végülis csak egy szín különbözik: ami itt zöld, az ott lila, de a cél ugyanaz: legyőzni az ellenfelet. Egy csapatot, de ami legalább ennyire fontos, egy szurkolótábort is. Minden meccsnek megvan a maga szurkolási stratégiája, ezt elő kell készíteni, és a megfelelő látványelemeket kivitelezni is kell.

"Már egy hete azzal fekszünk és azzal ébredünk, hogy meccs lesz. A szurkolási tervet már rég tudjuk, a látványelemek készen állnak, ma már csak egy dolgunk van: győzni ­– mondja a kemény mag egyik tagja. – Nagyjából tíz körül mindenki itt lesz, ez a nap erről szól, ilyenkor nincs család, nincs semmi más. Itt leszünk körülbelül délután 3-ig, aztán elindulunk Újpestre. Persze külön metróval, rendőri kísérettel, az ultrák vezetésével." Nehéz lenne nem felismerni a szurkolókat, rengeteg az egyenöltözék, ilyenkor eltűnnek a különbségek. "Ha szétnézel, van itt mindenféle ember – mondják. – Mindenkinek van élete ezen kívül is, tudnék neked itt ügyvezető igazgatót vagy ügyvédet is mutatni, aki huligán. Hétköznap öltöny és nyakkendő, hétvégén kék farmer, fehér cipő. Ha meccs van, felül a buszra, nem derogál neki, és verekszik, ha kell. Minket összeköt a csapat."

A magyar vagy közép-európia szurkolási stílus két nagy irányzat kombinációja. Követi az olasz mintát, azaz az ultrák kultúráját, de az angol huliganizmusból is sokat átvett. Az ultrák elsősorban a szurkolás látványvilágáért felelnek. Minden meccsnek saját szurkolási menete van, ezt ők találják ki, készítik elő és viszik véghez. Ha kell, verekszenek is, de ezt a részt inkább a huligánokra hagyják. Persze ha személyesen nem is ismerik, nagy valószínűséggel felismerik egymást bármilyen helyzetben. A kemény mag, az ultrák, különböző szurkolói csoportokból állnak össze. A csoportokon belül és kívül is szigorú hierarchia uralkodik. Itt nincs helye minden jöttmentnek. "Ebbe az egészbe nem lehet csak úgy bekerülni – árulja el Ede, akinek nem ez az igazi neve, de nem szeretné, ha felismernék. – Nem döntés kérdése, hogy ki melyik csapatnak szurkol. Az ultra-létbe beleszületik az ember. Nekem apám is fradista, gyerekkoromtól vitt minket a meccsre, nekem ez az egész a véremben van. Ahhoz, hogy tagja legyél egy szurkolói csoportnak, nemcsak a tagsági díjat kell befizetned, hanem bizonyítanod kell, hogy elkötelezett vagy. Ez valahol egy elitklub, megvannak a maga játékszabályai, és végig kell járni a ranglétrát, hogy teljes jogú tagja lehess."

"Ez egy baráti társaság, de annál mégis több, mert összetartja egy közös identitás – veszi át a szót egyik barátja. – Vannak normák, amelyeket be kell tartani ahhoz, hogy teljes jogú tagja legyél a közösségnek. Ez egy nagyon erős kötődés, kötődsz egyrészt a csapatodhoz, azért "dolgozol", hogy a csapat sikeres legyen. Kötődsz a társaidhoz, minden erőfeszítést megteszel, hogy a saját táborod is sikeres legyen, azaz hogy a ti szurkolásotok legyen a legjobb, de ezenfelül egymásért is kiálltok. Hatalmas szégyen, hogyha szarban hagyod a társaidat, ha például egy verekedésben megfutamodsz." Az ultra a nap 24 órájában ultra.

Ultrának lenni nem olcsó életmód. Éves szinten többszázezres kiadást jelent, főleg hogy sokat kell utazni, akár külföldre is. A szurkolók fizetik a tagdíjat, a belépőket a meccsre, az utazásokat és a piát. A csoportoknak sokszor italpreferenciája is van: van, akik szigorúan pezsgőt isznak, van, akik csakis kisüveges Carlsberget, minden csoportnak megvan a maga őrülete. Egy igazi ultra számára nem kérdés, hogy áldoz ezekre a dolgokra. “Ha nem lenne pénzem, inkább nem ennék, csak ott lehessek a meccsen” – mondja Zoltán, aki minden meccsen ott van.

A szurkolók lassan elindulnak Újpestre. Egy külső szemlélő számára nagy kérdés, hogyan viszik be a tervezett látványelemek összes kellékét a stadionba. “A cél szentesíti az eszközt – mondják. – Vannak kialakult gyakorlatok arra vonatkozóan, hogy hogyan kerülnek be a stadionba a szurkolás kellékei, és az ultrák minden eszközt felhasználnak, hogy véghezvigyék, amit elterveztek. Volt olyan, hogy hotdogba rejtettük a görögtüzet, és a végére ráhúztuk a virslit, mert a látványelemeknek be kell jutniuk a stadionba.”

És hogy mi a kapcsolat a csapat és a tábor között, egyszerűen megfogalmazzák: “A csapat változik, a szurkoló örök. A szurkoló a klub élő lelkiismerete. A fradista elvnek a játékosok is meg kell, hogy feleljenek. Van játékos, aki ezt átérzi, és olyan is, aki nem.” A szurkolás azonban feltétel nélküli, akkor is maximális, ha a csapat nem teljesít jól.

A cikk teljes változatát az Elle Man tavaszi számában olvashatják.