Art deco: A nagy Gatsby világa

Jazz-korszak, nagy Gatsby, Tamara de Lempicka, art deco

---

F. Scott Fitzgerald nagy Gatsby-je 1925-ben született, a jazz-korszak, a charleston és a tangó virágzásának idején. A háború utáni képet a flapper-lányok uralták, ők a fellélegzés és a felejtés hús-vér szimbólumai. A táncok és az élvezetek hajszolása, a modernség és a technika vívmányai jellemzik annak az új időszaknak a kezdetét, melyben a figyelem a hosszú évek alatt elfeledett és megvalósíthatatlan dolgokra irányul. A felszabadultság leginkább a háború alatt  nőiességüket gyakran feladó hölgyeket érinti boldogan, a kialakuló divatközpontú kultúra ismét felébreszti a mindig is rejtett és gyakran letagadott női versengést. Hosszú évek paplanba sírt vágyai után végre ismét a szórakozás lett az ismerkedés legegyszerűbb és legmindennapibb módja. A technika vívmányait nem állt módjában minden földi halandónak élvezni, azonban azok a családok, akik szert tehettek egy autóra vagy rádióra, boldogan lubickoltak az újdonság varázsában. A hölgyek szívesen parádéztak új ruhakölteményeikben, az urak pedig még szívesebben furikáztak a gyönyörű autójukkal és gyönyörű szeretőjükkel.

Ahhoz, hogy a Franciaországból eredő art deco esszenciáját megértsük, ismernünk kell a hatásokat, melyek érték: Szergej Gyagilev Orosz balettjét, az előadások gyönyörű díszleteit és a balerinák csodálatos ruháit, Tutanhamon sírjának 1922-es felfedezését. Azonban ami a nőket, és őszintén merem feltételezni, hogy a férfiakat is leginkább elvarázsolta, az nem más, mint a táncoslány-ideál. Megjelenésével, mozgáskultúrájával és idomaival együtt. Ilyen táncos volt Josephine Baker, akinek ruhái – melyeken gyakori vendégek a csillámló színes motívumok és az egyiptomi minták – sok nő áhított darabjaivá váltak. Ezek a nők életkortól függetlenül, a szégyenérzet teljes hiányában igyekeznek a lehető leginkább hasonlítani Josephine Bakerre.

A  művészvilág hierarchiája is átalakult: csúcsára divattervezők és építészek kerültek, hiszen ők voltak hatással az emberek mindennapjaira. Egy férfi, aki nem nézte jó szemmel a női test finom formáit álcába bújtató fűző viselését, egyetlen ötletével örökre lekötelezte a nőtársadalmat. A fűzőviselet megszüntetésével teljesen új külsőt, sokkal nőiesebb, igen hamar legitimmé váló sziluettet ajándékozott nekünk. Úgyhogy reggelenként, amikor boldogan bújunk kis fekete ruhánkba vagy a skinnynél is skinnybb farmerünkbe, ne felejtsük el áldani Paul Poiret, a női testet felszabadító férfi nevét. A fűzők nélküli sziluett népszerűségét a Paul Iribe és Georges Lepape keze munkáját dicsérő divattervek biztosították, amelyek a glamour hullámának köszönhetően fénykorukat élő divatlapokban, többek között a Gazette du Bon Ton nevű francia képeslapban jelentek meg. Gyakran Rene Lalique csodálatos parfümösüvegeinek és ékszereinek társaságában. Arra, hogy az art deco mind a mai napig inspiráló szereppel bír, kíváló példa a Marc Jacobs által tervezett 2012 őszi Louis Vuitton-kollekció.

S hogy ki Tamara de Lempicka? Egy festőnő, kinek képei az új nőideált örökítik meg. Nőként igyekszik megragadni más nők csillogását a glamour ihlette időkben. 1898-ban jött világra Szentpéterváron, s szinte az egész 20. századot megélvén, 1980-ban hunyt el. 15 évesen, vállán az önálló élet kezdésének terhével az operában meglátta azt a férfit, aki az ő szemében egyértelműen a jövendőbeli férj személyét testesítette meg, s miután 1916-ban létre is jött a hőn áhított frigy, az orosz forradalom miatt menekülésre kényszerültek. Lempicka ekkor járt Koppenhágában, Londonban és Párizsban, ahol egy ideig családi ékszereinek eladásából tartotta fenn magát. A párizsi idők voltak azok, melyek alatt megszületett saját, mai szemmel könnyen megkülönböztethető stílusa. Precíz, tiszta alkotásain a dekoratív színek és az elegáns vonalvezetés játssza a legfőbb szerepet. Nem véletlen, hogy kifinomult stílusával hamar belopta magát az arisztokrácia szívébe, igen hamar a legfelkapottabb portréfestővé, az arisztokrata hölgyek kebelbarátjává avanzsált az haute couture köreiben.

Lempicka leghíresebb alkotása egy önarckép, amely a Tamara zöld Bugattiban alcímet viseli. A képet 1925-ben a német divatmagazin, a Die Dame címlapjára készítette. A húszas évek nőideáljának esszenciája, a magabiztosság árad az autót vezető, kesztyűt viselő, zavarbaejtő szépségű nőről. A szabad nő prototípusát, a kor nőideálját testesíti meg. A korábban említett társadalmi változások, a jólfésültség központi ideája, a glamour szeretete az, amely lehetővé tette egy ilyen portré megjelentetését a Die Dame címlapján. A szuperelegáns környezet, szögletes formák és fémes színek jellemezte társadalmi portrék világa nem ismeretlen Lempicka számára, életművében több tucat ilyen nőt láthatunk. Talán nem véletlen, hogy éppen Madonna az a személy, aki képeinek legelhivatottabb gyűjtője!

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!