A párválasztásban akár gátolhatnak is bennünket a túlzott elvárások
A nagy kérdés persze az: mi alapján választunk párt, melyek azok a kritériumok, amelyeknek már az első pillanatban mindenképpen meg kell felelnie a jelöltnek? Van, hogy afféle botcsinálta párközvetítőként elég egy-két fotót megmutatnom, és jön a felháborodott elutasítás: „Ne hülyéskedj, láttad az előző nőmet!” Vagy: „Nem képzeled, hogy én majd eltartom! Ha két éve munkanélküli, a holnapi randiig nem fog valami elfogadható melót találni.” Vagy: „Na ne, ez a nő tuti még csak szóba sem fog állni velem!” Az egyik barátnőnk például komplett listát írt, miket vár el feltétlenül. Másikuk csak azt kötötte ki, ne legyen az illető szőrös. Prezentáltam neki egy csomó csupasz pasit, de egyik se jött be – hamarosan kiderült, a szőr-kérdés csak az első az iszonyú hosszú listán.
A másik jutalomértéke
A párválasztási buktatókról egyik könyv sem mesél olyan szórakoztatóan és mégis találóan, mint Nick Hornby Pop, csajok, satöbbi című regénye. A főhős, Rob, aki nem végzi el az egyetemet, és csak téblábol a mindennapokban, egy hosszú kapcsolata lezárultakor számot vet addigi harmincöt évének a nőivel, és kielemzi a kapcsolatait. Egy ideig minden bajának okát Charlie-ban, a legjobb nőben találja meg, szerinte túl jót kapott, és emiatt indult el a lejtőn: „A Charlie-ügyből a legnagyobb tanulság az volt a számomra, hogy az ember a saját súlycsoportjában induljon. Charlie nem az én kategóriám volt: túl helyes volt, túl okos, túl ügyes, túl sok.” De hogy is határozzuk meg, melyik a saját kategóriánk?
„Manapság, és ezt több vizsgálat is alátámasztja, a fizikai vonzerő nagyon fontos, ha nem a legfontosabb kategória, ennek mentén általában hasonló kvalitású partnert választanak a felek – mondja Keresztury Emőke pszichológus. – A szociálpszichológiában leírják a kapcsolatok csereelméletét, ami arról szól, hogy a kapcsolatkötésnél felmérik a felek, milyen a másik fél jutalomértéke, és eszerint választanak. Több kategória létezik persze, és hogy mik ezek, azt jól mutatják például a társkereső rovatokban leghangsúlyosabban szereplő paraméterek: csinos(nak mondott), fiatal(os), jól kereső, társaságkedvelő, képzett, független, és így tovább. Nem véletlen, hogy a legnépszerűbbek a fényképes társkeresők.”
Boldogtalan az a szerény képességű, rossz fizikai állapotban lévő férfi, aki állandóan topmodellek után ácsingózik, de az a veréb-külsejű butuska nő is, aki kizárólag csak jóképű izompacsirtát, egyben lehetőleg főorvost tud elképzelni maga mellett. Pszichológiailag bizonyított, hogy sokkal inkább a hozzánk hasonló külső és belső értékekkel rendelkező embereket tartjuk hozzánk valónak. „A párválasztás terén a helyes önértékelés szerepét nem lehet eléggé hangsúlyozni – mondja a szakember. – Ha valaki folyamatosan alul-, illetve reménytelenül felülválaszt, az torz énképet feltételez. A magabiztosság is kulcsfontosságú, ám ez is az önismeret hiányából vagy meglétéből ered. Ha valaki nagyon fél a kudarctól, akkor inkább alulválaszt. Aki magabiztos, az mer kockáztatni, hiszen ha nem jön össze a dolog, akkor sem dől össze a világ számára. És érdekes módon az akadályok, frusztrációk szintúgy izgalmasak és pezsdítő hatásúak lehetnek, így időnként pont olyanba szeretünk bele, aki elérhetetlen, vagy csak nagyon nehezen kapható meg.” Én például rögtön megérzem, ki az, aki nem az én utcában lakik, aki másik ligában játszik. Persze így is érhetik az embert meglepetések…
Ha összejön a lehetetlen
Sokszor azt érezhetjük, ha megszerezzük a másikat, aki annyival szebb és jobb nálunk, mi is ragyogóbb emberré válunk. De a gyakoribb, hogy valami egészen más történik. Én ugyan nem vagyok a világ legjobb nője, de egy rossz periódusomban összejöttem valakivel, aki azért nem az én csapatom tagja volt. Hornby Charlie-ja szépen megfogalmazta, amit egy idő után én magam is érezni kezdtem: „Te mindig úgy viselkedtél, mintha egy kicsit hibbant lennék, amiért veled akarom tölteni az időmet, és ez valahogy fárasztó volt, ha érted, mire gondolok. Az önképed elkezdett hatni rám, és végül úgy gondoltam, tényleg kicsit hibbant vagyok.” Önmagunk folyamatos leértékelésével és a másik túldicsőítésével csapdahelyzetbe kerülhetünk.
„Nem szabad a végtelenségig ezekbe az önsorsrontó körökbe ragadni – figyelmeztet Keresztury Emőke. – Fenn kell tartanunk magunk iránt az érdeklődést, és a saját kisebbrendűségi érzéseink kivetítése valóban erodálja azt. A másik lassan, alattomosan ráérez, hogy lebecsüljük önmagunkat, voltaképpen a szeme előtt omlik össze az addig egészen másképp látott kép, és maga előtt is megkérdőjelezi, miképp láthatott bennünk szép és értékes dolgokat. Ha pedig ez bekövetkezett, egy rakás szerencsétlenségnek fogunk tűnni, és ki akarna egy ilyennel együtt élni? Ha már nem tudunk a társunkra felnézni, a kapcsolat nem tartható fenn. A másik romboló tényező felfelé választás esetén a folyamatos féltékenység. Az érzés, hogy bár sikerült megszereznem, de biztosan le fog lépni az első adandó alkalommal, tönkreteheti a viszonyt. Aki viszont lefelé választ, sokszor teszi ezt azért, mert így, szintén önértékelési problémák miatt, biztonságban érzi magát.” Úgy is mondhatnánk, megelégszik azzal a partnerrel, aki még mindig a legszebb nyúlnak számít a halpiacon.
A cikk folytatását az ELLE októberi lapszámában olvashatjátok!
Az általad megtekinteni kívánt tartalom olyan elemeket tartalmaz, amelyek az Mttv. által rögzített besorolás szerinti V. vagy VI. kategóriába tartoznak, és a kiskorúakra káros hatással lehetnek. Ha szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot!