Az önbecsülésünket néhány ártatlannak tűnő napi szokással is hazavághatjuk.
A pszichológiában az önbecsülés szorosan kapcsolódik az önbizalomhoz, az önértékeléshez és ahhoz is, mennyire hisszük el magunkról, hogy képesek vagyunk hatni a saját életünkre. Minél közelebb érezzük magunkat ahhoz az emberhez, akik lenni szeretnénk, általában annál stabilabb az önbecsülésünk is. Amikor viszont a mindennapi szokásaink egyre inkább eltávolítanak ettől a belső ideáltól, az könnyen elkezdheti aláásni azt, ahogyan önmagunkra nézünk.
A panaszkodás önmagában nem mindig probléma. Sőt, vannak helyzetek, amikor kifejezetten megkönnyebbülést hoz, ha kimondjuk, mi bánt minket. A gond ott kezdődik, amikor ez állandóvá válik, ha újra és újra csak azt ismételjük, mi a rossz, és közben semmin nem próbálunk meg változtatni. Így könnyen egyfajta áldozatszerepben találhatjuk magunkat, ez pedig hosszú távon azt az érzést erősítheti, hogy nincs hatásunk a saját életünkre, ez pedig az önbecsülés egyik legnagyobb ellensége.
Segítséget kérni tudni fontos és egészséges dolog. Nem gyengeség, hanem érettség, ha felismerjük, mikor van szükségünk támogatásra, de ha minden helyzetben automatikusan másokhoz fordulunk, és sosem próbáljuk meg először saját erőből kezelni a problémát, akkor megfosztjuk magunkat attól az élménytől, hogy képesek vagyunk megbirkózni a nehézségekkel. Márpedig az önbecsülés egyik alapja éppen az, hogy időről időre megtapasztaljuk: igen, meg tudom oldani.
A félelem egy teljesen természetes érzés, és sokszor még védelmet is nyújt. Nem az a cél tehát, hogy ne féljünk semmitől, hanem az, hogy ne engedjük, hogy félelem irányítsa az életünket. Ha minden kellemetlen, bizonytalan vagy szorongást keltő helyzetet elkerülünk, akkor sosem tapasztaljuk meg, hogy valójában mennyivel erősebbek és rugalmasabbak vagyunk annál, mint amit gondolunk. Nem, az önbecsülés nem attól fog nőni, hogy mindig biztonságban maradunk, hanem attól, hogy néha szembenézünk valamivel, amitől tartunk, majd túljutunk rajta.
Nem mindenhez kell mindenáron ragaszkodni, és nem minden elengedés jelent kudarcot. Van, amikor éppen az a bölcs döntés, ha valamit lezárunk vagy elengedünk, de ha újra és újra feladjuk azt, amit elhatároztunk, csak azért, mert nehezebb lett, mint vártuk, az idővel komolyan alááshatja a saját magunkba vetett hitet. Hiszen így egyre ritkábban éljük meg azt az érzést, hogy végig tudunk vinni valamit, hogy képesek vagyunk kitartani, és hogy el tudunk jutni a célig.
A halogatás sokszor nem lustaság, hanem szorongásból, bizonytalanságból vagy túlterheltségből fakad. Ettől még viszont a hatása ugyanaz lehet: lassan leszoktat bennünket a cselekvésről. Ha rendszeresen megvárjuk, amíg valami sürgetővé, kényelmetlenné vagy akár kezelhetetlenné válik, mielőtt lépnénk, idővel azt tanuljuk meg magunkról, hogy nem tudunk időben dönteni, nem tudunk határozottan fellépni, és inkább sodródunk az eseményekkel. Ez az élmény nagyon könnyen roncsolja az önbecsülést, mert egyre kevésbé érezzük magunkat a saját életünk alakítójának.
Igent mondani mindig könnyebb, mint nemet, csakhogy ezzel sokszor átlépjük a saját határainkat. A konfliktuskerülés, a megfelelési vágy vagy az a remény, hogy így szerethetőbbek leszünk, mind hozzájárulhat ahhoz, hogy így tegyünk, csakhogy minden egyes ilyen helyzetben egy kicsit azt is üzenjük magunknak, hogy a saját szükségleteink kevésbé fontosak. Ha ez szokássá válik, egy idő után már mi magunk sem vesszük komolyan a saját határainkat. Az önbecsüléshez viszont elengedhetetlen, hogy tudjuk: jogunk van nemet mondani, jogunk van önmagunk mellett kiállni, és jogunk van ahhoz, hogy ne mindig mindenki más legyen az első.
(via)
Az általad megtekinteni kívánt tartalom olyan elemeket tartalmaz, amelyek az Mttv. által rögzített besorolás szerinti V. vagy VI. kategóriába tartoznak, és a kiskorúakra káros hatással lehetnek. Ha szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot!