Nem tudom, ki vagyok, ha nem kiemelkedő a teljesítményem

Mikor vált a munkánk a személyes identitásunkká?

2020-ban egyetlen egy napot engedélyeztem magamnak, amikor elgyengülhettem a Covid-19-hez kapcsolódó "mi történik a világgal" gondolatok miatt. Ez mindössze egy kis pánikrohamot, egy üveg bor lehúzását és sok olyan telefonhívást jelentett, melyek tele voltak szigorú utasításokkal az idősebb családtagok számára, hogy maradjanak otthon és tartsák be a szabályokat (mert mi is lehetne megnyugtatóbb annál, minthogy uralkodjak mások élete felett, nincs igazam?).

Jótékony káosz, ami eltereli a figyelmet

Ezt az előre szabályok közé szorított összeomlást aztán életem egyik legeredményesebb és leginkább jövedelmező éve követte, melyben főként a klasszikus elkerülő viselkedésmintám segített. Egyszerre két munkahelyen dolgoztam - márkaépítési projekteket vezettem és rendezvényeket szerveztem -, emellett igent mondtam bármilyen felmerülő lehetőségre, függetlenül attól, hogy milyen témában érkeztek. Szövegírás egy építőipari cégnél? Hogyne. Online tanfolyam létrehozása egy kertészeti vállalkozás számára? Nem probléma. Lefényképezni egy wellness stúdiót? Természetesen. Élveztem a körülöttem kialakuló, folyamatosan mozgásban lévő káoszt, mert az elvonta a figyelmemet olyan dolgokról, mint hogy a nagyszüleim esetleg meghalhatnak a vírusban, vagy hogy nem tudok majd visszautazni az Egyesült Királyságba, hogy újra találkozzak a családommal.

Mialatt a perfekcionista önelégültségem tetőfokára hágott, nem engedhettem meg magamnak, hogy bármit is félgőzzel teljesítsek. A hajam egyszer csak elkezdett hullani. Súlyos gyomorhurutom alakult ki a naponta elfogyasztott kávémennyiségem miatt, és emiatt végül kórházban kötöttem ki - de onnan továbbra is e-maileket küldözgettem az iPhone-omról, és fenntartottam a „közösségi média jelenlétemet”.

Az egészben az volt a furcsa, hogy nem úgy tűnt, mintha szükségem lenne megerősítésre vagy a munkám elismerésére - kiderült, hogy számomra a semmittevés (vagyis azt csinálni, amit más  emberek szórakozásnak vagy kikapcsolódásnak neveznek) az, ami iszonyúan nehéz. Tulajdonképpen már kínosan kényelmetlen érzés nekem. Őszintén szólva nehezemre esik még egy filmet is megnézni anélkül, hogy ne nyomkodnám közben a telefonom, és előfordul, hogy amikor egy beszélgetés kellős közepén vagyok, a figyelmem egyszer csak szétesik és ugrálni kezd az összes más tevekénységem és a társalgás között.

Mikor kérdezted meg utoljára magadtól, mit akarsz valójában az életedtől?

Olyan időszakban élünk, amikor a mentális töredezettségünket szó szerint pénzzé teszik, és támogatják azt megküzdési mintát életünkben, hogy elkerüljük a valódi problémákat. Függőséget alakítanak ki bennünk, és egyszer csak egy olyan helyen találjuk magunkat, ahol már csak homályosan érzékeljük, kik is vagyunk a telefonunk, fizetésünk vagy munkánk elismerését igazoló e-mailjeink nélkül. Tulajdonképpen nem is tudom, mihez akartam már kezdeni, azon kívül, hogy válaszoltam az e-mailekre és folyton elérhető voltam. Úgy tűnt, hogy kreativitásom örökre eltűnik a végeláthatatlan e-mailek labirintusában - pedig ezt valójában csak ürügyként használtam arra, hogy ne azzal foglalkozzak, amit valójában szeretek, mert féltem a kudarctól.

Nemrégiben felmondtam alkalmazottként, hogy teljes munkaidőben szabadúszóként dolgozzak, így megadtam magamnak a lehetőséget arra, hogy kiderítsem, pontosan mire is vágyom, mihez szeretnék kezdeni a karrieremmel és úgy általában az időmmel. Kiszálltam a mókuskerékből, és kinyitottam a naptáramat, hogy szervezetten időt szánjak az álmaim átgondolására - igen, még mindig ilyeneken görcsölök, de komolyan, te mikor kérdezted meg utoljára magadtól, mit akarsz valójában az életedtől, és mikor tekintettél egy kicsit vissza - akár két Zoom megbeszélés között? Már 10 éve annak, amikor először volt főnököm, és már akkor éreztem, hogy szeretnék a magam ura lenni, de csak most jött el az ideje, hogy saját lábra álljak. Bizony, repül az idő, ha csak a teljesítményünkre koncentrálunk és eltereljük a figyelmünket...

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Relate & Meditate (@relateandmeditate) által megosztott bejegyzés

Mi az, amit az elért eredményeiden kívül értékelsz az életben?

Még mindig dolgoznom kell magamon, de van pár dolog, amire túl későn gondoltam. Egy perfekcionizmussal kapcsolatos workshopon megkérdezték tőlem: "Mi az, amit az elért eredményeiden kívül értékelsz az életben?".

Lefagytam. Arra gondoltam, hogy számomra az, hogy megbízható barát, a szüleim rendes kislánya és olyan ember vagyok, aki sokat tesz az újrahasznosításért, inkább az emberi lét alapkövetelményei, mint olyan dolgok, amiket értékelni lehet. Kiderült, hogy ezek a tulajdonságok és tettek mások számára viszont az önértékelés alapjait képezik, és valószínűleg tanulnom kellene tőlük.

Minimalista koncepció

Befejeztem azt a káros gyakorlatot, hogy kétoldalas tennivalólistát írok, amellyel aztán állandóan frusztrálom magam, amiért soha nem tudom befejezni. Megtanultam, hogy csak a lehető legfontosabb, elkerülhetetlen feladatokról készítsek rövid listát, mert így lehetőségem nyílik megünnepelni az apró "győzelmeimet", ahelyett, hogy átugorhatatlanul magas akadályokat gördítenék magam elé. A mai listámon például egyedül ennek a cikknek a megírása szerepelt, és úgy tervezem, hogy ha befejeztem, utána tartok egy kis sziesztát.

A produktivitás nem függ attól, mennyi ideig dolgozol

Az egyetlen dolog, amiről a párommal valaha is vitatkozunk, az a produktivitás, mert mindketten annyira mást gondolunk róla. Én évek óta olyan hajtásban vagyok a versenyszférában, hogy néha nem tudom elhinni, hogy van másoknak bátorságuk a délután közepén kimenni a strandra, miközben én ezerrel nyomkodom a számítógépemet. A 9–5-ig tartó munkaidő világából való kilépés és a szabadúszók világába csöppenés számomra megdöbbentő tanulsággal szolgált: a gondolkodásmódomtól és a szabad kapacitásomtól függően 2 és 8 óra munka is gyakran ugyanarra az eredményre vezethet.

A lezárások alatt, sőt, valójában ebben az egész évben már egészen másképp csinálom a dolgaimat. Annak ellenére, hogy látom, hogy most mindenki könyvet ír, én arra koncentrálok, hogy újra rátaláljak, mit az, amit szeretek, mi okoz örömet, mi tölt fel energiával és megpróbálok ezekben a dolgokban kiteljesedni - bár azt még mindig érzékelem, hogy katonai szigor van bennem céljaim elérésére.

Lehet, hogy nem lehet teljesen leírni a személyiséget azáltal, hogy „produktívnak” nevezzük, de ha „produktívan” töltünk időt olyan dolgokkal, amelyek iránt rajongunk és azokat igazán élvezzük - akkor válik csak láthatóvá, hogy az igazi önmagunk mindeddig a feladataink listája alatt rejtőzött.

Forrás: ELLE