Mi történik a terhes nőkkel a börtönben?

Egy kismama csak nagyon indokolt esetben tarthatja meg babáját szülés után.

A büntetés-végrehajtási intézetekben rengeteg elítélt anya. Olyan anyák, akiknek felnőtt gyerekeik csak hétvégente látogatják őket, hogy maroknyi időt tölthessenek unokáikkal. Elítélt anyák, akiknek az anyaság, mint funkció éppen szünetel, mert gyerekeik árvaházban, vagy nevelőszülőnél vannak a szabadlábra helyezésük idejéig. Anyák, akiknek gyerekeit megrágta, majd kiköpte a szociális gyámhivatal rendszere, így nagy eséllyel ők is bekerülnek a börtönbe.

Nem csak anyákból, kismamákból is rengeteg van. Bármikor érkezhetnek terhes rabok, akiknek pocakja napról napra kerekedik, míg már a folyosón is alig bírnak közlekedni.

A börtön falain belül az anyaságot teljesen másképpen kezelik, mint a való világban. A büntetőintézetben az anyaság egy leredukált, mégis hosszú-távú hivatás, ahol az anyai szerepek sokkal inkább előtérbe kerülnek. Az anyai ösztönök a külvilágban teljesen természetesen alakulnak ki, a börtön falain belül azonban felfokozottan kirajzolódnak a fizikai megnyilvánulásokban is, a legtöbb beszélgetés ezen téma körül forog, az anya sokszor fotókat mutogat másoknak.

A terhes rabok ebből adódóan hatalmas tiszteletet élveznek a börtönben, kényelmük a közösség számára elsődleges. Vannak fegyencek, akik saját ebédjüket ajánlják fel terhes társaiknak, de ami teljesen természetes és alapvető, hogy mindig előre engedik őket, kinyitjk előttük az ajtókat. Ha nem kapják meg a megfelelő egészségügyi ellátást, sokszor az egész szárny lakói együttes erővel, hangos sztrájkban követelik azt. A dolgozók általában nagyobb mozgásteret adnak nekik, mint a többieknek - végül is, ezek a nők mind ártatlan életeket hordanak szívük alatt a börtön falain belül.

Egyes perspektívából megközelítve néhány terhes rab igen szerencsés. A börtönök egyik legszigorúbb intézkedése, hogy szülés után nem tarthatják meg a babájukat: terhesen, a rabok a még meg nem született gyermekükkel lehetnek anélkül, hogy az illetékesektől láthatási engedélyt kell kérniük.

Azonban nem mindenkit választanak el gyermekétől azonnal születés után. Ha valamelyik rab terhessége utolsó szakaszában van, kitölthet egy kérvényt, amivel átszállítják egy anyaotthonba, ahol nyugodt körülmények között felkészülhet a szülésre. Ezek a létesítmények sokkal inkább hasonlítanak hostelre, mint egy börtönre. Habár elhagyni az épületet ott is tilos, de legalább a rab és babája együtt lehetnek, egy babák számára "ideális" környezetben. Az anyaotthonok folyamatos helyhiánnyal küszködnek, ezért általában azok a rabok lakhatnak ott időszakosan, akikről az illetékesek meggyőzödtek, hogy szülés után képesek lesznek tartósan gondoskodni a babáról.

Legrosszabb esetben szülés után az újszülöttet az elítélt valamelyik családtagjának gyámsága alá bízzák. Amelyik rab esetében a letöltendő büntetés magas időtartamú, és családja nem tud vigyázni a babájára, két opció közül választhat. Örökbe adhat, vagy ideiglenesen árvaházban helyezik el gyermekét.

Mimi Skinner

Az óráimon volt néhány terhes nő, de legtöbbször lejárt a büntetésük, mielőtt megindult volna a szülés, szóval csak nagyon keveset tudtam arról, hogy mi történik szülés után azokkal, akiket még nem helyeztek szabadlábra. Ekkor találkoztam Paige-dzsel. Nem tudom, hogy az emléke csak utólag alakult ki bennem ennyire élesen, vagy alapból ilyen élénken emlékszem rá, mindenesetre sosem felejtem el az ő történetét Csak pár hétig járt az osztályomba. Állandóan varrt, hímzett, babanevekről beszélt, és arról, hogy anyaotthonban szeretné letölteni büntetése utolsó két évét. Paige ezen kívül csendes volt.

Valamiért azonnal egyértelművé vált, hogy az anyaotthonba való átköltözés sosem fog megvalósulni, de Paige azon kevés rabok egyike volt, aki folyamatosan készség fejlesztő programokon vett részt. Elkötelezetten igyekezett fejlődést mutatni az olyan órákon, amiken megtanítják a raboknak, hogyan kell odafigyelni a mentálhigiéniára, a függőségre, valamint elsajátíthattak a függőség leküzdéséhez praktikus technikákat. Vagyis, Paige áthelyezése anyaotthonba egyáltalán nem tűnt irreálisnak. Volt még egy szikrányi remény.

Paige helyzete már-már elcsépelt történet a börtönben előforduló terhes nők között, az, hogy olyan sokszor eszembe jut talán azért van, mert ugyanolyan párhuzamban alakult a terhessége, mint az én első babavárással kapcsolatos élményem.

Nem én vártam gyermeket, hanem az unokatestvérem, Jo. Ez volt az első élményem, hogy a megfogantatástól kezdve végig néztem, ahogyan megszületik egy baba. Jo hormontúltengés okozta könnyeit általában egy csésze teával és barátok kíséertében zavarta le, míg Paige a börtön falai mögött, elszigetelten élte át ugyanezt. Folyamatosan azon tűnődtem, vajon megtarthatja-e a babát. Örökbe adja, vagy csak ideiglenes nevelőszülőkhöz kerül majd a bébi? Vajon sikerülni fog neki bekerülni az anyaotthonba? Tudtam, hogy amíg be nem indul a szülés, szociális munkások folyamatosan támogatják és segítik Paige-t, bárhogyan is dönt.

Optimistán álltam az esélyeihez, de utólag kiderült, szörnyen naiv voltam, hiszen a valóságban Paige története másképpen alakult. Akkoriban még pályakezdő voltam, de végig kellett néznem, ahogy egy újdonsült anya a babája nélkül, üres kézzel tért vissza a börtönbe szülés után, mintha terhesség sosem történt volna meg. Ez a látvány semmihez sem fogható, gyomorfacsaró és szívszaggató egyszerre.

Csak úgy, mint Jo-nál, Paige terhességével is mindig képben voltam, tudtam az aktuális információkat. Paige és Jo egy időben estek teherbe, Paige-nél azonban előbb indult be a szülés. Ugyanabba a kórházba szállították, ahova tudtam, hogy Jo is szülni fog. Pár nappal később Paige hirtelen visszatért, pocakja még mindig hatalmas volt, így sétált a börtön udvarán.

"Nem tarthatta meg a babáját." - mondta Sam, aki Paige-dzsel együtt járt az órámra. Hímzés közben folyamatosan babanevekről beszélgettünk. Sam kevésbé lepődött meg a dolgon, mint én, ő már sokszor látott ilyet.

Paige helyzete a tökéletes ellentetje volt annak, ahogy a szülésnek zajlania kellett volna. Minden. Folyamatosan rá gondoltam. Ahelyett, hogy anyatejet próbálna a melléből kipréselni, és egy apró újszülöttet a kezében ringat, a börtönbeli ágyán saját lábait húzta maga elé, miközben sodort cgarettát szívott.

Ez a jelenség talán hasonló lehet egy halálesethez, és habár nem volt jogom sajtomként érezni a szomorúságot, mégsem tudtam szabadulni tőle. Azon járt az eszem, jót tenne-e, ha beszélnék vele a babáról, mikor legközelebb látom. Vajon szeretné-e, ha megkérdezném tőle a baba nemét, és hogy mi lett a neve. Vajon mennyire okoznék vele fájdalmat?

Egy nappal később, amikor a személyzettől, mint minden hónapban, ujjlenyomatot vettek, a falon megláttam egy cetlit, amin az állt, hogy Paige meghalt az őrizete alatt.

Ez volt a legrosszabb nap, amire a két év alatt, amíg ott dolgoztam, emlékszem. Foglalkozásra menet síró, gyászoló rabok gyűltek össze a folyosón.

Az őrök, akik általában gyorsan a helyükre kísérik a rabokat, most megengedték, hogy hosszabban időzzenek a cellákon kívül. Az imaszobában a komor és hisztérikus állapot furcsa keveréke uralkodott el, ahogy a rabok próbálták feldolgozni a hírt, és igyekeztek vigasztalni azokat, akiket legjobban megrendített a lány hirtelen halála. Megemlékezést és búcsúbeszédet is szerveztek a tiszteletére. Az órán mindannyian virágkoszorúkat készítettünk, amiket Paige cellájában helyeztünk el ott, ahol megtalálták a még szülésből megmaradt nyomokkal teli holttestét.

Nemrég eszembe jutott Paige, amikor Jo-t és a gyönyörű kisfiát, Hectort látogattam meg. Jo kezében tartotta a gügyögő két évest, míg én ráadtam azt a bársony mellényt, amit az anyósom készített neki, amit majd az esküvőmön fog viselni.

Remélem, Paige kisfia tudja, hogy mennyire szerető környezetben volt.