Jó színész, csak egy pöcs – Poszt-metoo életművek

Csak nehogy ez is rámenjen. Ez volt az első gondolatom, amikor olvastam a hírt Shia LaBeouf szexuális zaklatási ügyéről. Hogy a Pieces of a Woman, Mundruczó Kornél és Wéber Kata szép és fontos filmje nehogy rámenjen a pszichésen súlyosan terhelt színész botrányára. De nemcsak a film fogadtatására, a nézői élményére sem. 

Nem, ez itt nem egy újabb #metoo-ellenes kirohanás, de még mennyire nem az. Ha a közelmúltban volt társadalmi mozgalom, amelynek történt érzékelhető pozitív hatása, az éppen a #metoo. Hiszen olyan üzemszerű működések kérdőjeleződtek meg végre, amelyeket „Évától 8 hónappal ezelőttig” (©Fran Lebowitz) szinte mindenki természetesnek vett. Igen, előfordultak rossz és aránytalan eszközök és válaszok is, de a színházi és filmes szakmában, ha nehézkesen is, csak elindult egy diskurzus a bántalmazás alattomos természetéről és a hatalmi viszonyokról. Ahogyan a szórakoztatóipar más területein is egyre többen számolnak be érzékelhető változásokról nők és férfiak, alá- és fölérendeltségi viszonyok bonyolult kérdéseiben. (Hogy e hatások a külvárosi presszókig is elértek-e, arról majd máskor.)

Ahhoz viszont nem kellett érzéketlen cinikusnak lenni, hogy valakiben felmerüljön: mit kezdjen azokkal a szívének kedves életművekkel, amik az alkotóik szégyenletes tettei miatt utólag bepiszkolódtak? „Essek ollóval a CD-inek?, „rakjak máglyát a regényeiből?”, „a filmjeit töröljem még a frontlebenyemből is?”

Ez az írás egy rajongó természetű kultúrafogyasztó dilemmáiról szól, aki az elmúlt években csalódások egész sora után igyekezett rendezni viszonyát a kérdéshez.

Harmadikos gimnazista vagyok, az ellenőrző füzetem a híres magyar színésznő tangós korszakában készült fotójával van bevonva. Fejből idézek tőle színházi és filmjeleneteket, kedvelem még a túlzó gesztusait is. De pár év és kiderül, hogy az igazgatóvá lett színésznő a kivételes tehetségét, a mániáit és a hatalmát nem volt képes kontroll alatt tartani, és rettenetesen abuzív környezetet teremtett maga körül, traumatizálva ezzel több tucat kollégáját.

Az egyetem után Londonban vagyok, bejutok a patinás színház királydrámájára a kétszeres Oscar-díjas amerikai színésszel a főszerepben. A kettőből az egyiket az akkori kedvenc filmemért kapta. A színész az előadás végén a művészbejárónál autogramot osztogat. Thank you, mondom neki, majd boldogan mesélem másoknak, milyen jót beszélgettünk. Aztán pár év, és kiderül, hogy a sztár olykor szívesen kereste a boldogságot alig nagykorú fiúk nadrágjában, miután leitatta őket.

A harmincas éveimben járok, és amit az abszurd-groteszk kelet-európaiságról, a „hát akkor itt fogunk élni” zsigeri élményéről tudok, részben az ő rendezéseiben élem át. De pár év és kiderül, hogy a rendező megalázó módszerei miatt a színészek gyakran végigsírtak-kínlódtak egy-egy próbaidőszakot. (Megjegyzés: Hogy mindez nem oké, persze korábban is mindenki tudta, csak senki nem sejtette – egészen a #metoo-diskurzus hatására kipattanó, konkrét esetig.)

És voltak még mások is, másmiért, nem sorolom.

Egy idő után állandósult az a kényelmetlen érzésem, hogy semmi nincs biztonságban, amihez kötődöm. Az amerikai független film harminc éve halott úttörőjéről, a szenvedélyes rendezőzseniről rettegve olvasok minden visszaemlékezést, nehogy kiderüljön valami; valami, amitől azután a filmtörténet egyik legcsodálatosabb alkotását is másképpen fogom látni. Vagy mi van, ha még a magyar író is? Akinek a tisztességéért tűzbe tettem volna akármelyik testrészemet, de mi van, ha a legendás „ontológiai derűje” egy alkalommal őt is valamilyen kellemetlen gesztusra ragadtatta? Mást jelentenének azután azok a csodás posztmodern mondatok?

De vissza a megtörtént esetekhez. Megtörtént, írom, pedig tudom, ez az egyik leginkább kikezdhető pontja a diskurzusnak. A szóban forgó ügyek ugyanis, ha el is jutottak valamilyen vizsgálóbizottságig, azok a nyilvánosság számára ritkán adtak megnyugtatóan alapos válaszokat, így pedig az ügyek rendre a hitvita szintjén maradtak. Minden idők popsztárjának még bírósági papírja is volt az ártatlanságáról a gyermekmolesztálás vádjában, egy közelmúltban készült dokumentumfilm viszont minimum kétségeket ébresztett a közvélemény egy részében. Csak kis részében, mert ugye „egymilliárd eladott lemez nem tévedhet”, érvelt a többség. Beindul a kognitív disszonancia redukciója: az elme védelmébe veszi a rajongott sztárt, és próbálja meggyőzni magát arról, hogy ez a páratlan géniusz semmi olyasmit nem követhetett el. Pedig ha valamit, azt igazán előírhatjuk főszabályként, hogy a csillogó tehetség nem menti a gyalázatos viselkedést.

A kérdést persze fordítva is feltehetjük: egy rossz, de úgy igazán, velejéig aljas figura képes-e létrehozni komoly műveket? Hát persze, ez sincs kizárva. A kivételes művészek között kis számban pont úgy előfordultak gyilkosok, pedofilok és ordas eszmék rajongói, és kicsit nagyobb számban narcisztikus zsarnokok, frusztrált agresszorok, a pénznek vagy a hatalomnak lefekvő árulók, mint a társadalom más szegleteiben. A művek viszont szerencsére ritkán árulkodnak alkotójuk gyenge vagy bűnös jelleméről. Vagy ha mégis, sajátos módon tükrözik vissza azt.

„De a felforgató zsenik, korukat megelőző innovátorok mindig öntörvényűek!”, kerül elő gyakran ez az érv is. Pedig azt a lehetőséget se vessük el egészen, hogy izgalmas dolgok anélkül is születhetnek, hogy nem marad utánuk egy rakás PTSD-s.

Ha viszont a korábban nagyra becsült alkotóval szemben mégis meghoztuk a morális ítéletünket, a kérdés továbbra is az: mit kezdjünk az addigi életművével? Az életművel, aminek a darabjai már épp úgy a mi részünk, a mi tulajdonunk is: az élményt közösen hoztuk létre, mi is hozzáadtuk a magunk gondolatait, érzelmeit – így jött létre a közös univerzumunk. Ezért úgy döntöttem, hogy bár a színésznővel ma már igen problémás a belső viszonyom, az élményeimet, ezt a gazdag univerzumot nem adom! A kétszeres Oscar-díjas aláírása talán már meg sincs, de az egykori kedvenc filmemet nagy élvezettel nézem azóta is. Ahogy a magyar rendező régi munkáit is.

Shia LaBeouf tehát szerintem kérjen bocsánatot, vonuljon félre ismét egy időre, járjon újra terápiára, és ha a szakma esetleg visszafogadja, és elég intelligens hozzá, a vele történteket később akár be is építheti a szerepeibe. Az utóbbi idők egyik legszebb filmje nem érdemelte volna meg, hogy rámenjen. És mi sem. 

A cikk a 2021/május-júniusi ELLE-ben jelent meg.