Egyedülálló szülő társat keres

Mit és hogyan csinálnak az elvált, különvált, özvegy vagy tudatosan egyedül gyermeket vállaló szülők, amikor randizni, ismerkedni szeretnének?

Ha valakikben annyi a közös, hogy egyedülállók, és van gyermekük, az nagyjából ahhoz hasonlít, amikor vendégségben a közel azonos korú gyerekeket átküldik a másik szobába: tessék szépen játszani! Egy biztos, akárhányukkal is találkoztam, és bármilyen formában, egyikük sem írta le a kamaszkori naplójába, hogy milyen lesz az, amikor bébiszittert kell szervezni a randizáshoz, mert a volt házastársnak mégis közbejött valami, és mégse tudja elvinni a gyerekeket, ellenben a találkozó már hetek óta szerveződik. Vagy éppen baráttól, kollégától kell segítséget kérni, mert a bébiszitter betegedett le.

Negyedik éve élem magam is az egyedülálló szülők életét, és működtetünk a volt férjemmel két háztartásban egyszülős családokat; egy évben néhány kitüntetett alkalommal pedig mind a négyen együtt vagyunk. Nem volt zökkenőmentes idáig eljutni, de ez a kompromisszumképesség a volt házastárssal nagyban hozzájárul annak a lehetőségnek a megteremtéséhez, hogy mindkét fél merjen később építkezni randik és párkapcsolat szintjén. Persze enélkül is lehet, hiszen a tudatosan egyedül gyermeket vállalók vagy az özvegyek eleve erre a modellre rendezkedtek be, és nem minden válás végződik értelmes munkamegosztással, de a későbbi lehetőségeken sokat javít, ha viszonylagos a béke és a szervezettség.

Akárhogy is ér véget az egykori társak kapcsolata, bizonyos fokú sebzettség mindkét félnél tapasztalható, még annál is, aki egy, már a végjátékban is meglévő új kapcsolatért bontja föl az addigi köteléket. Az első és leggyakoribb reakció ilyenkor a természetes gyászfolyamat, aminek ugyan jót tenne, ha háborítatlanul levonulhatna, de ez a legritkább esetben van így. Egyrészt a gyerekek miatt, hiszen az iskolatáskát be kell pakolni, az edzésre el kell jutni, ha beteg, akkor meg kell oldani a felügyeletét – ami egy teljes családban is melós, hát még akkor, ha mondjuk egy órát görcsöl rajta a szülő, a volt anyósát mire és hogyan kérheti meg, ha egyáltalán. De tegyük föl, hogy elérkezik az idő, amikor is fölmászik a kedves szülő a társkereső oldalakra, applikációkat tölt le, elfogad egy szülinapi meghívást, mert néha ugyan reménykedik abban, hogy majd a zöldségesnél az elguruló almák után hajolva roppant bájosan összekoccan a feje a nem várt szerelemmel, de csak nem robban be ez a jelenet egy esős csütörtök délután. És ezzel kezdetét veszi egy olyan folyamat, amiben vannak szép, vicces, szerethető, valamint béna, kellemetlen, szomorú fejezetek egyaránt.

A legóvatosabb filterek mellett sem úszható meg néhány furcsaság. A kéretlen akttól az egyből rajongóig, a szélhámostól az összetört szívek klubdélutánjáig megannyi meglepetés fűszerezi az elsősorban a 30–40+ liga ismerkedését, de persze ne álljunk meg 40-nél, ha valami, ez aztán élethosszig tartó hobbi maradhat. A randikba vissza-visszakúszó szülők ugyanis a legritkább esetben tudják egyből körülírni, milyen jellegű kapcsolatról gondolkodnak éppen. Van ebben önvédelem jócskán, hiszen egy nemrégiben még a házassága megmentésén dolgozó szülő nem éppen a komoly, nagy építkezések idejét éli. Egyszülős családdá válni nem egy, hanem rögtön két új státust is jelent, hiszen nemcsak abba kell belejönni, miként menedzselhetők a hétköznapok a gyerekekkel, hanem abba is, milyen újra egyedül lenni. Mármint szó szerint: üres lakásban, csendben, egy olyan napon, amikor más van a gyerekekkel.

Én hirtelen azt se tudtam, melyik hétvégétől féljek jobban, a gyerekestől vagy az apástól, amikor egyedül lehetek.

(...)

szöveg: Kálmán Emese

A teljes cikket az ELLE magazin 2017. októberi számában olvashatjátok.