„Bár a nagyapám tömeggyilkos volt, azt, hogy ki vagyok, nem a múltam határozza meg”

Nagyapja karakterét hollywoodi filmklasszikus dolgozta fel, saját sors­története talán túlzónak is hatna a moziban. Egy színes bőrű, örökbe fogadott német nő, aki közel negyvenévesen tudta meg, hogy egy kegyetlen náci parancsnok leszármazottja. Bűntudatról, szembenézésről és felelősségről kérdeztük őt.

A német anyától és nigériai származású apától született Jennifer Teege négyhetes volt, amikor egyedülálló édesanyja gyermekotthonba adta. Korai gyerekkorában Jennifer csak időszakos kapcsolatban állt édesanyjával és nagymamájával, majd a hétéves kislányt egy német család örökbe fogadta. Habár szerető légkörben nevelkedett, a húszas éveiben mégis depresszióval küzdött. Főiskolára Izraelben járt, ahol folyékonyan megtanult héberül, egy ideig foglalkozott holokauszt-kutatással, majd közel-keleti és afrikai tanulmányokból szerzett diplomát. Ezt követően visszatért Németországba, ahol reklámkarrierbe kezdett, családot alapított és két gyereket nevelt. Majd miután megbirkózott a gyerekkorából eredő traumákkal, 

38 éves korában egy könyv lapjain véletlenül  felfedezte, hogy biológiai nagyapja Amon Göth, a płaszówi koncentrációs tábor brutális kegyetlenségű náci parancsnoka, akit Ralph Fiennes olyan emlékezetesen alakított a Schindler listája című filmben. Jennifer újabb útkeresésre indult. A családi múlt kibogozását és traumáit feldolgozó, magyarul most megjelenő Nagyapám engem agyonlőtt volna című könyvében mesél minderről.

Leírná azt a pillanatot, amikor megtudta, hogy Amon Göth a nagyapja?

A hamburgi könyvtárban voltam, amikor véletlenül, vagy a sors közbenjárására, felfedeztem Matthias Kessler Az apámat szeretnem kell, nem? című könyvét. A szerzőt nem ismertem, de a cím felkeltette az érdeklődésemet. A könyvben aztán észrevettem egy fényképet egy nőről, aki úgy nézett ki, mint a biológiai anyám. Majd a könyv utolsó lapjain megtaláltam az életrajzot: „Monica Göth Bad Tölzben született 1945-ben.” Ezek az adatok ismerősek voltak az örökbeadási aktámból. Vagyis ez volt az a pillanat, amikor rájöttem, hogy a könyv a biológiai anyámról és a családjáról szól. Hétéves voltam, amikor egy család hivatalosan örökbe fogadott, és azóta nem volt a biológiai anyámmal kapcsolatom. Megrendítő élmény volt felfedezni ezt a könyvet róla. De a könyvtárban nem igazán tudtam mindezt történelmi kontextusba helyezni, annyira váratlan volt az egész. Felhívtam a férjemet, és mondtam neki, hogy azonnal jöjjön értem. A hazafelé vezető úton egy szót sem szóltam. Csak jöttek a kérdések: Ki ez az Amon Göth? Mit csinált pontosan? Miért nem tudok róla semmit? A könyv előszavában a Schindler listáját említették – de hogy is volt azzal a listával, a „Schindler-féle zsidókkal”? Aztán amikor hazaértem, bedőltem az ágyamba és pár óra alatt elolvastam az egész könyvet az elejétől a végéig. Csak ekkor ért a felismerés és a sokk, hogy ez nem csak egy könyv a biológiai anyámról, sokkal inkább egy családi krónika, amely a Göth család történetét meséli el. Így jöttem rá, mekkora jelentősége van annak, hogy anyám Amon Göth lánya, én pedig az unokája vagyok.

Milyen kérdések kezdték foglalkoztatni ennek tudatában?

A könyv megtalálása után a tükörbe nézve rögtön a hasonlóságokat kerestem. Iszonyodtam a tudattól, hogy közéjük tartozom. Aztán felfedezem a jellegzetes Göth-vonást magamon: kétoldalt az orrcimpa és a száj sarka között húzódó árkokat. Anyámnak és nagyapámnak is volt ilyen, ez nagyon megijesztett. Persze a testmagasság, a ráncok csupán külsőségek, az identitás kérdése ennél fontosabb. Mi a helyzet a bensőmmel? Mennyi van ott Amon Göthből? – tettem fel magamnak a kérdéseket. A nagyanyám, aki vele élt a płaszówi koncentrációs táborban, élete végéig szorosan kapcsolódott Amon Göth emlékéhez. Anyám már a második generációhoz tartozik, ő nem sokkal az apja kivégzése előtt született, így soha nem ismerte őt. Édesanyám is olyan családi titokkal nőtt fel, amiről csak később szerzett tudomást, és egész élete során nehézségei voltak ezzel az apaképpel. Én mint a harmadik generáció tagja, habár része vagyok a történetnek és megviselt, mégis sokkal távolabb esek mindettől, és kevésbé volt rám hatással, mint az anyámra.

Két sokkot is átélt tehát, először az örökbefogadást, aztán a biológiai családja történetének a felfedezését. Hogyan próbált megküzdeni a transzgenerációs traumáival?

Egész életemen át kísértett az az érzés, hogy valami nem stimmel velem. Voltak depressziós időszakaim, amikor terapeutához is jártam, mégis képtelen voltam rájönni, miért érzek így. Aztán felfedeztem a családom titkát, és ez sok mindre rávilágított. Olyan pszichoanalitikushoz kezdtem járni, akinek volt tapasztalata a náci háborús bűnösök leszármazottaival. Ő segített megérteni a gyerekkorom különböző aspektusait, a korai nélkülözést, a családi összefüggéseket és azt, hogy mit kezdjek a különböző érzelmekkel. Éppen ezért tartom fontosnak, hogy a depresszióról beszéljünk, mert ez még mindig tabu. Bátorítani kell az embereket, hogy kérjenek szakmai segítséget.

Mióta fény derült a származására, másképpen gondolkodik az öröklődésről? Például ön szerint örökíthetők az olyan attribútumok, mint a nagylelkűség vagy a kegyetlenség?

Az ember örököl bizonyos fiziológiai hasonlóságokat, de a személyiségünket mi alakítjuk ki az évek során, és sokkal nagyobb befolyást gyakorol ránk a külső környezet és azok az emberek, akikkel körülvesszük magunkat. Mégis úgy gondolom, hogy a gyökerek, a származási családunk fontos. Tudnunk kell, hogy kik a felmenőink, aztán majd eldöntjük, kik szeretnénk lenni. Habár van összefüggés a generációk között, nem hiszem, hogy örökölnünk kellene a bűntudatot – a felelősséget viszont igen.

Ön mit kezd a saját életében ezzel a felelősségel?

Először is elmesélem a történetem, mert ez egy olyan élettörténet, amit nem szabad a sírba vinni. Úgy vélem, hogy mint német állampolgár, felelősségem erről a kérdésről beszélni, különösen manapság, ezekben a terhelt időkben, amikor az olyan fontos értékeket, mint a tolerancia és az empátia, elhanyagoljuk. Remélhetőleg példa lehetek, abban az értelemben, hogy bár a biológiai nagyapám egy tömeggyilkos volt, azt, hogy ki vagyok és kivé akarok válni, nem a múltam határozza meg. A küldetésem része, hogy beszéljek a felmenőimről és a holokausztról, de nem csak ez a téma határoz meg, az örökbefogadással kapcsolatban is rendszeresen felszólalok. A gyerekeimnek is azt tanítom, hogy meg kell értenünk és el kell fogadnunk a múltat, hogy aztán a tanulságokat levonva, a mindennapjainkban hasznát vegyük mindennek. Arra nevelem őket, hogy értő szemmel figyeljék a világot, vegyék észre, mik jelenthetnek veszélyt, mint például a fasizmus felemelkedése, és álljanak ki másokért. Ha ezzel a szemléletmóddal nevelték volna az előző generációkat, akkor talán a történelem is másként alakult volna. Arra ösztönzöm őket, hogy tanuljanak a történelemből, de ne csak a tényekből, hanem abból is, ami a felszín alatt zajlik.

Egy ideig Izraelben is élt. Tapasztalata szerint miben hasonlít az a folyamat, ahogy a második világháború áldozatainak leszármazottai és a háborús bűnösök leszármazottai megbirkóznak a családi múltjukkal?

Ami máshogyan, de hasonlít, az a csend. A háború után nyilvánvaló okok miatt a német társadalom nem volt hajlandó beszélni a történtekről. Habár napjainkban a németek nyíltan beszélnek a múltról és a történelmi felelősségükről, a családokban ez a mai napig tabu. A nagypapáktól nagyon kevesen kérdezték meg azt, hogy mit tettek a háborúban. Márpedig a háborúban részt vevő nagyszülők nemzedéke eltűnőben van, és lassan nem maradnak túlélők. Az áldozatok családjában ez a csend máshonnan ered, elsősorban a fájdalomból. Mivel nehéz beszélni a fájó emlékekről, az áldozatok nagy többsége úgy döntött, lezárja a múltját, és folytatja az életét. Amikor a gyerekeik néha rákérdeznek a múltra, nem akarnak erről beszélni. A harmadik generáció talán képes ezen változtatni, az áldozatok unokái nyitottak és ösztönzik ezeket a beszélgetéseket a családban. Amikor részt vettem az izraeli könyvvásáron, találkoztam egy túlélővel, aki annyi mindent elmondott nekem a háborúról és a történtekről, amit addig nem tudott megosztani a fiával. Ezután indult el egy családi diskurzus ezekről a dolgokról, ez pedig jót tett neki is és a családjának is.

A hallgatás valóban nagy hatással van a családok életére, sok történész ezt a jelenséget „családi hallgatáskartellnek” nevezi. Ön mit gondol, milyen hatással van a csend és az elhallgatás az életünkre?

A csend nagyon emberi dolog. Én mégis azt hiszem, hogy az igazság az, ami igazán szabaddá tesz. Nem tudunk elmenekülni az igazság elől, előbb-utóbb mindig utolér, úgyhogy szerintem jobb együtt élni vele. A titkok, legyen szó bármilyen horderejű családi titokról, mérgezőek. Hatással vannak ránk akkor is, amikor nem tudjuk, mi az eltitkolt információ, csak érezzük, hogy valami nincs rendben az életünkben. 

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Park Könyvkiadó (@parkkonyvkiado) által megosztott bejegyzés

Szembenézni a saját és őseink múltjával – ez minden esetben bűntudattal járó, fájdalmas folyamat. Ön szerint hogyan lehet mégis végigmenni ezen az úton?

Személy szerint én már nem vagyok a múlt foglya. Most már tudom, hogy nem vagyok hibás, és a bűntudat már nem nehezedik a vállamra. Nincs náci gén, magunk dönthetjük el, kik és mik akarunk lenni. A fájdalom és a bűntudat eleinte viszont elkerülhetetlen, az emberek ezért is félnek annyira a szembenézéstől. Ám amikor megnyílunk, az végül felszabadít bennünket. Szerintem a kulcs a kommunikációban rejlik, minden élethelyzetben fontos, hogy beszéljünk mindenről, ez segíthet abban, hogy a fájdalmat és a bűntudatot kidolgozzuk magunkból.

A cikk eredetileg az Elle magazin 2021. októberi lapszámában jelent meg.