Ha azt mondanánk, hogy van egy alkalmazás, amely naponta ötször emlékeztet arra, hogy meg fogsz halni, talán nem találnád olyan idegesítőnek az ébresztőórád hangját, ugye? A WeCroakról beszélünk, egy alkalmazásról, amely azt állítja, hogy a halál boldoggá tehet, és amelyet egy bhutáni mondás ihletett, miszerint ahhoz, hogy boldog ember legyél, naponta ötször kell a halálon gondolkodnod.
De vajon a halál és a gyász mikor került ki a szőnyeg alól, ahová oly sok éven át próbáltuk besöpörni? „Szeretném azt hinni, hogy valóban így van, és mindenekelőtt az a vágy hajt minket, hogy ne hagyjuk egymást egyedül ebben, hogy támogassuk a másikat. Ez az egyik módja annak, hogy kimondjuk, hogy amit érzünk, az rendben van, az normális, és senki sincs ebben egyedül. Emellett úgy gondolom, hogy a veszteség tagadása olyan, mintha tagadnánk a szeretetet, amiből származik ez az érzés. Nem kell magunkra erőltetnünk a jókedvet és erősnek látszanunk, mert ezek olyan fogalmak, amelyeknek nincs tartalma, nincs élő anyaguk. Fokozatosan el kell veszítenünk az érzésektől való félelmet" - válaszolja Gabriela Consuegra spanyol író, aki azért kezdett el írni, hogy túljusson édesapja halálán. Megkérdeztük tőle, miért olyan fontos, hogy ne csak olvassunk, hanem írjunk is a gyászról. „Szerintem a gyász egy olyan kellemetlen beszélgetés, amelyet senki sem akar lefolytatni. Különösen azért, mert ez egy beszélgetés önmagaddal. Az én esetemben az írás a módja annak, hogy elmondjam magamnak az igazságot, hogy ne hagyjam figyelmen kívül, ami hatással van rám, és ne kerülgessem a pillanatokat. Végső soron ez a legvékonyabb bőröm, így arra kényszerít, hogy érezzek, és őszintén hiszem, hogy a gyász olyan fájdalom, amely intenzív érzést követel. Legalábbis nekem ennyi kellett ahhoz, hogy megértsem, és ami még fontosabb, hogy elfogadjam apám halálát, de ahhoz is, hogy rájöjjek, hogyan tudok újra kapcsolatba kerülni vele. Ugyanakkor a gyászról szóló olvasmányok emlékeztetnek minket arra, hogy nem vagyunk egyedül a szomorúságunkkal és fájdalmunkkal, és visszaadnak egy kis reményt" - magyarázza.
2003. december 30-án a vacsorát kísérő csend volt az a csend, amelyből Joan Didion rájött, hogy férje halálos szívrohamot kapott. Míg a nyugati társadalomban a halál és a gyász között általában nem telik el több mint két nap, az írónak ezt az időszakot három hónappal kellett meghosszabbítania. A Mágikus gondolkodás éve című könyvében beszél a gyászról és arról a pillanatról, amikor minden megváltozik. „Az élet gyorsan változik. Leülsz vacsorázni, és az élet, amit ismertél, véget ér." Ezek voltak az első szavak, amiket az író egy nappal a végzetes esemény után egy Word-dokumentumba írt. De az ilyen események egyre kevésbé rejtőznek el. Ennek egyedülálló bizonyítéka a Post Mortem. Collectio Carlos Areces című könyv, amelyben Carlos Areces színész és művészettörténész a post mortem portrék jelentőségét mutatja be a 19. századtól a 20. század közepéig. „Talán az érzékenységem miatt nehéz úgy elfogadnom a halált, mint valami normális és természetes dolgot az életemben. De ez nem akadályoz meg abban, hogy értékelni tudjam a post mortem fotózás szélsőséges és különleges szépségét" - magyarázza Areces a prológusban.
Bizonyára nem feledkeztél meg a (kissé morbid, ne tagadjuk) alkalmazásról, a WeCroakról, amit több mint 30 millió ember használ, hogy segítsen nekik megbirkózni a veszteséggel, és megkönnyítse a halálesetek feldolgozását, mivel az alkalmazás több ezer cikket és eszközt gyűjt össze, hogy segítsen a felhasználóknak felkészülni a végre. Attól kezdve, hogy mit szeretnél, hogyan gondoskodjanak rólad, ha valami történik veled, a tanácsoktól kezdve a temetésre való felkészülésig, ez az ingyenes alkalmazás egyike annak a rengeteg dolognak, amelyek a világjárvány nyomán jelentek meg, és ami arra késztet minket, hogy ledöntsük a halált és a gyászt övező tabut. Úgy tűnik, hogy a Maraṇasati (a halálra való odafigyelés) buddhista gyakorlata, amely különböző vizualizációs és elmélkedési technikákat használ a halál természetén való meditációhoz, nemcsak sokaknak segített abban, hogy másképp lássák a halált, hanem egy olyan iparágat is létrehozott, amelyet - nem túl eredeti módon - haláliparnak nevezhetünk. Ha a vég most már uralja a popkultúrát, a tudatos alkalmazásokat és a könyvespolcainkat, akkor egyértelmű, hogy a veszteségünkből is profitál.
Amikor a Fleabag című sorozatról beszélünk, mindig egy olyan vígjátékra gondolunk, amelyben a szex az egyik fő szál, valójában azonban a veszteség az, amelyből a cselekmény ered, és nem ez az egyetlen sorozat, ami a gyász feldolgozásának különböző módjait járja körül. A Kilenc idegentől a Halott vagy című sorozatig a fikció éppen akkor hozta elő a halált a szőnyeg alól, amikor a hírek folyamatosan emlékeztetnek minket a létezésére, anélkül, hogy ehhez egy applikációra lenne szükség. A veszteség kezd megszűnni tabunak számítani, de szükségünk van eszközökre ahhoz, hogy megbirkózzunk vele. A legfontosabb dolog, ahogy Gabriela Consuegra zárásként rámutat, hogy elfogadjuk azt, hogy mindannyiunknak szüksége van arra, hogy kapcsolatot teremtsünk a halállal. „Ha nem veszünk róla tudomást, azzal sokat ártunk magunknak. Remélem, hogy képesek vagyunk elgondolkodni és szembenézni ezzel a fájdalommal, egyénileg, de társadalmi szinten is.”
Forrás: Elle
Az általad megtekinteni kívánt tartalom olyan elemeket tartalmaz, amelyek az Mttv. által rögzített besorolás szerinti V. vagy VI. kategóriába tartoznak, és a kiskorúakra káros hatással lehetnek. Ha szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot!