Van csendje, van hangja - interjú Bocskor Bíborkával

A népmesei nevű énekesnő járja a maga útját

Édesanyádék miért neveztek el pont Bíborkának?

Volt egy erdélyi költő, író, Veress Zoltán, akinek a gyerekverseit ismertem és szerettem. A szüleim az egyetemről ismerték a lányát, Bíborkát. Úgy tudom, hogy ő inspirálta a névválasztást, de a szüleim figyeltek arra is, mi passzolna hozzám. A név aztán belém nőtt, vagy én nőttem a nevembe.

Ha nem énekesnő, akkor mi lennél?

Ha nem ezen a pályán mozognék, akkor szívesen foglalkoznék gyerekekkel, akár árvaházban, kórházban is. Egyébként meg nemrégen pont arról beszélgettünk a barátaimmal, hogy ki mi akart lenni gyerekkorában, és hogy végül mi lett belőle. Nagyjából mindenki sikeresen teljesítette a tervet. De ott jutott az eszembe az, hogy amikor az általános iskolában a tanár néni megkérdezte tőlem: mi leszel, ha nagy leszel? – akkor miközben mindenki tanár, cukrász vagy traktoros akart lenni, én azt válaszoltam, hogy színésznő vagy zeneszerző. A tanár néni le is legyintett, miközben én meg olyan dicsőségesnek éreztem ezt a szót, hogy rögtön meg is hatódtam magamtól. A zenével, énekkel kapcsolatos foglalkozásra ott és akkor, abban a pillanatban ezt a szót találtam a legszebbnek.

Miért legyintett le a tanárnő?

Hogy ne nagyzoljak. Mindenki egyszerűbb és hétköznapibb foglalkozásokat mondott, leszámítva engem. Inkább a saját magam által teremtett fantáziavilágban szerettem élni. A tanárnő azt sem értette, hogy miért cizellálom, díszítgetem folyton a betűket, amiket a táblára írok. Most is így működöm, de az egyszerűséget is fontos erénynek tartom, a hétköznapokat pedig fontos pillanatoknak.

A Quimby Most múlik pontosan című számát egyszerű szenvedéllyel és felesleges cizellálástól mentesen adtad elő a Megasztár színpadán. El is indítottál egy soha véget nem érő feldolgozás-dömpinget. Ugye ezzel azért tisztában vagy?

Akkor még kábé tízen voltunk versenyben, és senki nem akarta elénekelni, mert széles körben ismeretlen volt a zenekar meg a dal is. Nekem viszont nagyon tetszett. Lehet, hogy kicsit naiv volt a hozzáállásom az egészhez, de egyáltalán nem zavart, hogy egy teljesen ismeretlen számmal állok ki. Két dolog fogott meg: kihallottam belőle a rokonságot a csángó népdalokkal, másfelől pedig éreztem benne egy misztikus dimenziót is. Ezért vettem föl kék tüllszoknyát a fellépésre, mert az a szín a Mária-jelenéseket jelképezi. Ezt a két dolgot és az érzéseimet szerettem volna ott ezzel a dallal összeolvasztani és kifejezni.

Gondolom, nem számítottál rá, micsoda lavinát indítasz el...

Még azzal se számoltunk, hogy bármilyen népszerűsége lesz a Youtube-on, és hogy akkoriban majd ennek a számnak keresnek rá a legtöbben a szövegére.

Egyébként szinte te vagy az egyetlen a Megasztár-sagában, aki úgy épített a műsor után karriert, hogy közben nem hivatkoztak úton-útfélen a tehetségkutatóra...

Ez tudatos döntés volt a részemről. Nagyon zavart és idegennek is éreztem azt, amikor a nevem mellé írták a 'megasztáros' jelzőt. Mindenképpen le akartam ezt magamról hámozni, sőt a mai napig hámozom. Ha valaki befejez valamit, bármit, akkor annak ott vége van és ennyi. Pontosan így tekintettem a műsorra is, hogy ennek itt akkor vége. Nagyon könnyedén és szinte buliból mentem bele az egészbe, anélkül, hogy valójában belegondoltam volna, hogy mi is ez, és hogy mi lesz utána. Amíg versenyben voltam, végig nagyon izgultam és féltem. Utána meg sokat görcsöltem miatta.

Ha akarjuk, ha nem, van egy tehetségkutatós múltad, jelenleg pedig egy népszerű zenekar énekesnője vagy, számos rádiós slágerrel a hátatok mögött, ráadásul vonzó fiatal nő is, mégsem harapott még rád a bulvársajtó. Ezt is tudatosan csinálod, vagy egyszerűen csak nincs benned bulvárosítható nyersanyag?

Mind a kettőben van igazság. Nem akartam, hogy a bulvár írjon rólam, meg nem is vagyok rá alkalmas. Egyszer megkérdezték tőlem, miért nem akarok egy bizonyos lapnak interjút adni, mire azt válaszoltam, hogy mert épp másfelé visz az utam, mint amerre az újság van, de egyébként sem megyek arra, ahonnan nemrég nagy nehezen sikerült csak eljönnöm. Később eszembe jutott, hogy ez talán sznob és nagyképű vélemény volt. Pedig nem vagyok az, senkitől sem zárkózom el. Csak nem szeretném, ha azon lovagolnának az újságokban, tévében-rádióban, hogy mi történik a magánéletemben, nem szeretném megélni azt a paradoxont, amikor a magánélet nyilvánossá válik, mert az félreviszi a lényeget, lekerül a hangsúly a zenéről, arról, amivel foglalkozom.

Az interjú folytatását az Elle legújabb, júniusi számában olvashatjátok!