„Miért engem ver a sors azzal, hogy ez megtörténik?” – megrázó vallomások a THISISUS podcast új epizódjában

A THISISUS podcast legújabb epizódjában Eke Angéla és Borbély Alexandra őszintén mesél a női test változásairól, a vetélésről, a méhen kívüli terhességről és az ezekkel járó lelki terhekről. Megrendítő beszélgetés arról, miért olyan nehéz kimondani a veszteséget, és hogyan tanulhatunk meg újra bízni a saját testünkben.

Mennyire lehetünk szabadok a saját testünkben, ha kamaszkorunktól kezdve behúzzuk a hasunkat, mások tekintetéhez igazodunk, és még a legnehezebb pillanatokban is megpróbálunk úgy tenni, mintha minden a megszokott rendben haladna? A THISISUS új epizódjában Eke Angéla és Borbély Alexandra a női test változásairól, kiszolgáltatottságáról és életük egyik legmélyebb veszteségéről beszélgetnek.

élet behúzott hassal

Borbély Alexandra szerint a várandósság egyik legfelszabadítóbb testi élménye az volt, hogy végre nem kellett behúznia a hasát. Ahogy fogalmaz, sok nő már kamaszkorától kezdve úgy él, hogy folyamatosan kontrollálja, hogyan látszik a teste – még akkor is, amikor erre senki sem kérte.

Az ikerterhesség alatt Szandra teste látványosan megváltozott, ő azonban nem akarta elrejteni ezt a változást. Inkább olyan ruhákat keresett, amelyekben továbbra is nőiesnek és önazonosnak érezhette magát. A szülés után azonban új kihívásokkal szembesült: a munkába való visszatéréskor nemcsak színészként, hanem a testével kapcsolatban is újra meg kellett találnia a helyét. Egy rendező később „kis tehénkének” nevezte, egy kolléganője pedig egy ártatlannak tűnő süteményajánlással éreztette vele, hogy talán mást kellene ennie. Ezek a megjegyzések elsőre jelentéktelennek tűnhetnek, azonban belénk éghetnek.

A negyvenhez közeledő test nem kér engedélyt

Eke Angéla számára a közelgő negyvenedik születésnap különös kettősséget hoz. Miközben a külseje miatt sokan fiatalabbnak gondolják, ő pontosan érzi, hogy a szervezete már másként működik. Lassabban regenerálódik, másképp reagál az edzésre, a táplálkozásra és a stresszre, mint tíz évvel ezelőtt.

Közben az Instagram gondosan megszerkesztett képei szinte észrevétlenül formálják azt is, milyen elvárásokat támaszt önmagával szemben. Angéla nem arról beszél, hogy ne szeretné önmagát, hanem arról, milyen könnyen bekúszik az ember gondolatai közé a vágy: bárcsak úgy néznék ki, mint azok a nők, akiket nap mint nap látok.

A test ugyanakkor nem pusztán látvány. Jelez, alkalmazkodik, elfárad, és olykor olyan változásokon megy keresztül, amelyekhez a lelkünk és a gondolataink csak jóval később tudnak felzárkózni.

Amikor a hétköznap nem áll meg

Angéla egy költözés utolsó napján vetélt el. Dobozok és zsákok között állt, takarított, majd elment egy korábban vállalt videóinterjúra is, miközben erős görcsökkel és vérzéssel küzdött. Mint mondja, egyszerűen nem fogta fel azonnal, mi történik vele.

Az interjú után meglátott egy üzletet, és hirtelen úgy érezte, szüksége van egy másik nő közelségére. Bement, megölelte az ott dolgozó ismerősét, de nem mondta el neki, min megy keresztül. Mégis megkapta azt a néhány percnyi kapcsolódást, amelyre akkor a legnagyobb szüksége volt. A kórházból hazatérve sem tudott pihenni. Úgy érezte, be kell fejeznie a költözést, ki kell takarítania a régi lakást, és át kell lépnie valami újba. Miközben fizikailag éppen elveszített valamit, a cselekvésben próbált kapaszkodót találni és rendet teremteni maga körül.

A veszteség, amelyet titokban tartunk

Az első érzések között nemcsak a fájdalom jelent meg, hanem a kudarc és a szégyen is.

Miért engem ver a sors azzal, hogy ez megtörténik?

– idézi fel Angéla azt a kérdést, amely akkor újra és újra visszhangzott benne.

Szandra évekkel korábban méhen kívüli terhességen ment keresztül. Az első vizsgálaton azt mondták neki, hogy a terhesség valószínűleg csak a fejében létezik. Később azonban kiderült, hogy sürgős műtétre van szüksége, amely során eltávolították az egyik petevezetékét. Sokáig ő sem tudott beszélni arról, ami történt. Attól félt, hogy elveszítette annak az esélyét, hogy egyszer anya lehessen. Egy évnek kellett eltelnie, mire újra készen állt arra, hogy megpróbálkozzon a gyermekvállalással. Később egyetlen petevezetékkel lett várandós az ikerlányaival.

Mit bír el egy női test?

A női testet gyakran azért próbáljuk elfogadni, mert szép, erős vagy különleges dolgokra képes. Sokkal nehezebb azonban akkor bizalmat szavazni neki, amikor nem úgy működik, ahogyan elképzeltük, vagy amikor nem tud megtartani egy reményt.

Angéla és Szandra története nem ugyanaz, a hallgatás mégis mindkettejük tapasztalatának része volt. A veszteséget hosszú ideig személyes kudarcként hordozták magukban, miközben később újra és újra kiderült: rengeteg nő ment már keresztül hasonló élményen.

Talán nem is az a legfontosabb kérdés, hogyan lehet gyorsan túljutni egy ilyen veszteségen. Sokkal inkább az, hogyan tanulhatunk meg beszélni arról, amit a testünk már régen átélt, de aminek a kimondásához nekünk még időre van szükségünk.

Itt tudod megnézni, meghallgatni a teljes beszélgetést: