„Szeretnék halhatatlanná válni a művészet által”

A photoshop koronázatlan királynőjének is kikiálthatnánk, ám alkotásai ennél jóval messzebbre mutatnak. A digitális képzőművész szürreális képein egyetemes érzelmek és vágyak, sötét fantáziák és hátborzongató metaforák váltják egymást, mindezt önmaga tolmácsolásában. Az idei Firenzei Biennálé fotó kategóriájának győztesével, Borsi Flórával beszélgettünk.

Itthon kevesen tudnak róla, de október végén városszerte csaknem minden sarkon egy magyar fotográfus képeibe botlottak azok, akik Firenze utcáin jártak-keltek. A XIII. Firenzei Biennálét hirdető plakátokról Borsi Flóra Animeyed című sorozatának önarcképei köszöntek vissza, nem véletlenül: az önmagát vizuális alkotóként definiáló lány nyerte el idén az összművészeti vásár fotográfia kategóriájának fődíját. Ennek apropóján beszélgettünk vele a nők kortárs ábrázolásáról, a képmanipuláció előnyeiről és hátrányairól, a női fotósok megítéléséről, a digitális művészeti alkotásokban rejlő lehetőségekről, és egy filmbe illő találkozásról.

Elle: Az idei Firenzei Biennálé fő tematikája az „Eternal feminine”, azaz az „Örök nő” volt. Te milyennek látod a nők ábrázolását a kortárs művészetben?

Borsi Flóra: Nem olyan merész a megmutatásuk, mint régebben. Ötszáz évvel ezelőtt nagyon sok fedetlen keblet meg meztelen női testet láttunk a szobrászatban és a festészetben, ez mostanra teljesen visszaszorult, és nagyobb hangsúlyt kapott a nők személyiségének és lelkének a megmutatása. Sokkal populárisabb a mai megközelítésmód, szemben a régebbi iskolával, ami elsősorban a külsőre, a szépségre és az esztétizálásra fókuszált. A művészetben nagyon is látható az, ami a társadalomban az elmúlt években megváltozott – sokkal inkább előtérbe kerültek a női jogok és a női szerepvállalás.

Elle: A te alkotásaidban ez mennyire köszön vissza?

B.F.: Úgy szoktam mondani: nekem nem dobott mást a gép, mint azt, hogy feminista legyek, ezzel is erősítem a fotográfus nők meglehetősen szűk táborát. Önmagamról készítek fotókat, a saját élményeimből és a privát életem történéseiből inspirálódom, mégis sokkal több ember életének eseményeit lefedi az, amit ábrázolok, mert nagyon sok nővel történnek olyan dolgok, amik velem is megtörténtek – mint például a kapcsolaton belüli abúzus. Számomra nagyon fontos az, hogy amikor önmagamat használom modellként, akkor a nőket és a nőiséget szimbolizáljam, ne csak a saját magam személyiségét, lelkületét.

Elle: Honnan jött az ötlet, hogy te magad állj modellt a képekhez?

B.F.: Nálam nagyon korán elkezdődött az, hogy magamat fotóztam – akkor még inkább a divat- és portréfotósok munkáit szerettem volna lemásolni, és nemes egyszerűséggel nem találtam olyan modellt vagy ismerőst, akiről ilyen képeket csinálhattam volna. Régebben is vonzott az extremitás, amit más nem vállalt volna be, úgyhogy ez volt a legkézenfekvőbb megoldás.

Aztán jött a betegségem, ami nagyon váratlanul ért: 15 évesen melldaganatom volt, és ott konkrétan érezni lehetett, hogy az élet múlandó, nagyon hamar vége lehet. Elgondolkodtam azon, hogy hosszú távon mivel is tudnék a világban maradandó nyomot hagyni, mi is az én feladatom itt, miért születtem meg. Rájöttem, hogy a művészet, a fotózás világa és az önarcképek mind egy dologról szólnak: arról, hogy szeretnék halhatatlanná válni a művészet által. Ekkor kezdtem el nagyon erősen gondolkodni a koncepcionális és szürrealista képeken, és már tudatosan használtam saját magamat, mert így válhatok örökké azzá, aki abban a pillanatban vagyok, amikor az a fotó elkészül.

Elle: A betegség, gondolom, az alkotásaidra is hatással volt…

B.F.: Szinte mindent megváltoztatott bennem, de ezt csak utólag vettem észre, amikor keresni kezdtem, miért mindig magamat szeretném fotózni. Az élni akarás és a nyomot hagyás volt a fő motivációm és inspirációm, és valahogy kicsit féltékeny is voltam, nem akartam, hogy elvegyék tőlem azt, amit csinálok. Féltem attól, hogy ha valaki mást használnék, akkor később akár megvonhatnák tőlem a jogokat, így minden szempontból egyszerűbb volt ez a megoldás. Ezt sokan nem értik, azt gondolják, hogy narcisztikus vagyok és saját magamat imádom, de ez nem így van. Ha valaki megnézi a képeimet, akkor láthatja, hogy én smink nélkül, kisírt szemekkel, taknyosan is kamera elé állok, és vállalom magam – sőt, kifejezetten motivál, hogy ne csak a legszebb énemet mutassam meg, hanem azt az igazi, nyers valamit, ami minden filter nélkül vagyok.

Elle: Érzek ebben egy kis ellentmondást, hiszen a manipuláció az egyik fő eszköz, amivel a képeiden dolgozol.

B.F.: Igen, ez egy paradoxon, de sokszor csak azért retusálom ki a képeket, hogy ne arra terelődjön a hangsúly, hogy mekkora pórusom van vagy milyen módon rontottam el a sminkemet, hanem a kép koncepciója és mondanivalója kerüljön előtérbe. A fotótörténetben egyébként régebben is használtak retust a fotósok, egy-egy üvegnegatívon ecsettel megmásították az arcbőrt, kiszínezték vagy lekicsinyítették az emberek arcán azokat a dolgokat, amik nem tetszettek, szóval ez már régóta jelen van a művészetben. Gondoljunk csak a történelmi alakokra a festményeken, Napóleon és Lenin is teljesen máshogy néztek ki egy-egy alkotáson, esztétizálta és kiretusálta őket az adott művész.

A photoshop és a retusálás két külön műfaj, és két külön célt szolgál. A digitális manipuláció, azaz a photoshoppal való munka a képeken elengedhetetlen a koncepció megvalósításához. A szimpla retusálás, az emberek széppé tétele, esztétizálása inkább az egyénről és annak a megjelenéséről szól, nem pedig a kép mondanivalójáról, koncepciójáról, megvalósításáról. Én megpróbálom ezeket a dolgokat a háttérbe helyezni, és az utómunkát a kép tökéletesítésére használom, nem pedig arra, hogy önmagamat megmásítsam vagy hamis képpel fessem le.

Elle: Mennyire tartod jó dolognak, hogy ezek a manipulációs eszközök már mindenki kezében/zsebében ott vannak?

B.F.: Nem a technika az ördögi, hanem az ember – mindenki arra használja ezt a dolgot, ami neki tetszik. Én örülök annak, hogy széles körben is elterjedt a photoshop, mert így mindenki számára adott a lehetőség, hogy kicsit feljavítsa a képeit, ugyanúgy, ahogy egy fotós is kiretusálná azokat. Az azonban mindenkinek a saját felelőssége, hogy ezt milyen mértékben használja.

Az egyetlen veszélyét a fiatalok részéről látom. A felnövekvő generációnak rendkívül nehéz feladat lesz megítélni, hogy mi a valós és mi a valótlan. Nem mindegy, hogy egy gyereknek vagy egy tinédzsernek milyen példát mutatunk, milyen az a rendszer, amit meglát, amikor először felregisztrál például egy közösségi platformra, és nem érti, mi a gond vele, miért nem olyan szép, mint a többiek. Csak amikor felnő, akkor jön rá, hogy ez az egész hazugság volt. Mentálhigiénés szempontból szerintem nagyon jó példát mutatnak a skandináv országok, ahol egyes helyeken már kötelező odaírni a kép mellé, ha az ki van retusálva.

Elle: A már említett Firenzei Biennálén életműdíjat vehetett át idén Vivienne Westwood, a szervezőknek köszönhetően pedig te is találkozhattál a legendás divattervezővel.

B.F.: Igen, a szálloda, ahol laktunk, minden kiállító művésznek felajánlott egy lakosztályt, az elnöki lakosztály Vivienne Westwoodé és csapatáé lett. A biennálé szervezői nagyon megkedveltek, így sikerült megszervezniük a találkozót. Az utolsó pillanatban kaptam egy sms-t, hogy azonnal menjek fel az elnöki lakosztályba. Pont előtte talált meg több negatív komment is a díjammal kapcsolatban, ezért elképzelni sem tudtam, mi fog történni. A két véglet jutott eszembe: vagy találkozom Vivienne Westwooddal, vagy elveszik a díjamat. Szerencsére az előbbi történt – a szervezők bemutattak Vivienne-nek, leültettek mellé és a kezembe nyomták a biennálé katalógusát, benne az én néhány képemmel is. Megmutattam neki a munkáimat, mire teljesen elcsodálkozott, hogy ezeket én csináltam? És én vagyok a képeken? Gratulált hozzá, aztán beszélgetni kezdtünk, elszavalt egy T. S. Eliot-verset az élet hullámzásáról és végességéről, és arról, hogy mennyire múlandóak a dolgok. Teljesen elérzékenyültem, hirtelen egy nagyon mély beszélgetésben találtuk magunkat arról, hogy a művészet az egyetlen dolog, amivel le lehet lassítani az időt és megelőzni, hogy olyan gyorsan elmúljon. Amikor elbúcsúztunk, rám kacsintott, és azt mondta, nagyon örül annak, hogy nemcsak fotózom, de gondolkodom is.

Elle: Nem tudta nem megütni a fülemet az, hogy negatív visszajelzéseket kaptál a győzelmeddel kapcsolatban. Mit kifogásolnak a kritizálóid a leggyakrabban?

B.F.: Érdekes, hogy a mostani díjamnál nagyon sok rossz és gonosz kommentet kaptam – de úgy vagyok vele, hogy mire nem kapok? Kétfelé tudom bontani ezeket: a szakmai oldalról érzek egy nőellenes, nagyon sötét piszkálgatást. Vannak grafikusok, akik nehezen tudják elviselni, hogy én egy nő vagyok, akinek nincsen szüksége a férfiakra, és magától meg tudja egy személyben csinálni azt, amit ők öten. A közönség részéről pedig főleg Magyarországról kapom a kritikát. Azt vettem észre, hogy a magyarok egyszerűbben szidnak magyarokat, mint külföldieket. Ha valaki boldog és sikeres, mindig van, aki ezt nagyon nehezen bírja elviselni, és jön a trollkodás.

Aztán vannak olyanok is, akik a személyem ellen irányuló megjegyzéseket tesznek, ezek túlnyomó többsége szintén magyar oldalról jön. Itthon valahogy a művészetben még mindig egy nagyon prűd elképzelés él a köztudatban arról, hogy mit szabad meg mit nem. Én mint nő és mint kreátor, nem használhatom fel önmagam úgy, ahogy akarom, akár ruhában, akár ruha nélkül, mert utána rögtön jönnek a megjegyzések.

Elle: Szeretsz ezzel tudatosan szembe menni?

B.F.: Szeretek, de azért én sem akarok mindent megmutatni. Nálam is van egy határ, sosem fogok teljesen kitárulkozni, ahhoz túl félős vagyok. De szeretem a határokat feszegetni, és néhány képnél nem érzem azt, hogy szükség lenne a divatra meg a ruhára. Anno, amikor az egyetemen hallgattam művészettörténetet, és a meztelenségre tértünk, világosan látszódott a levetített képekből, hogy az ember tényleg akkor a legszebb, amikor csak önmaga, csupaszon. A művészet sem véletlenül ábrázolta ezt hosszú száz és ezer éveken keresztül. Van a meztelenségben egy időtlenség. Ha egyszer valami nagyon divatos, az később divatjamúlt lesz, de ebben is van ellentmondás, sok munka éppen attól lesz teljesebb és professzionálisabb, ha a divat is benne van. Ha a stylist nagyon jó ruhát adott a modellre és nagyon jól meg van csinálva a haja, az annyira jól összhatásban van a kép mondanivalójával, hogy szinte észre sem veszem a ruhát, mert egyszerűen olyan, mint amit beleöntöttek a képbe. Én is e kettő között mozgok, vagy a high-fashion vonalán indulok el, vagy a teljes ruhátlanságot választom, és csak a kép üzenetére fókuszálok.

Elle: Idén egy másik neves kitüntetést is átvehettél, a Hasselblad Heroines címet, amely a női fotográfusokat ünnepli. Hogy látod, mennyire jellemző a nemi alapú megkülönböztetés a fotós szakmában?

B.F.: Én azt látom, hogy valahogy mindig alulbecsülik a nőket. Ha egy nő csinál egy képet, az teljesen más vonatkozásban van kiértékelve, mint ha egy férfi. Meggyőződésem, hogy ha egy húsztagú zsűri előtt vetítenénk le ugyanazt a fotót, először egy női, aztán egy férfi fotós nevével megjelölve, akkor rosszabb pontszámot adnának arra, ami a nőtől való. A mai napig ezt látom: sokkal hamarabb kérnek fel egy férfit egy munkára, sokkal hamarabb díjaznak egy férfit, és a fotózáshoz általánosságban férfi nemi jelleget párosítunk.

Elle: Hogyan lehetne ez ellen tudatosan tenni?

B.F.: Még több nőnek kell profi szintre eljutnia, és megtanulni a szakmával járó műszaki dolgokat is, de nem akarok a technológiához sem nemi jelleget párosítani. Egyszerűen azt érzem, hogy bele kell húznunk, mert ez csak sok munkával és energiabefektetéssel változtatható meg. Azzal tudnánk a legtöbbet segíteni ezen a helyzeten, ha még több nő lenne nagyon produktív és érne el sikereket, akár magyarok, akár külföldiek. Emellett arra is égető szükség van, hogy a nőkre egyenlő félként tekintsenek a szakmában. A nagy cégek és magazinok kezében van az a kártya, amivel változást lehet elérni. Ha egy nagy külföldi magazin azt mondaná, hogy tíz fotózásból ötöt nőre bíznak, akkor nagyon hamar kialakulhatna a nemek közötti egyenlőség a fotográfiában.

Elle: Az idei Fotósok Online Hétvégéjén első alkalommal tartasz majd exkluzív gyakorlati bemutatót, ahol először láthatjuk majd, hogyan készül el egy képed a koncepciótól a kész műig. Azért vállaltad el a felkérést, hogy példát mutass a fiatalabb fotósgenerációnak?

B.F.: Abszolút! Szeretném felemelni a nőket és megmutatni, hogy fel lehet építeni egy „birodalmat” ebben a szakmában. Nem tudok mást adni, mint elöljáróként kijárni azt az utat, ami a felnövekvő generációra vár. Én is kiléptem egy alkalmazotti állásból, hogy szerencsét próbáljak, és szép lassan összeállt minden, ebben egyszerűen hinni kell. Ha az ember hallja azt a belső hangot, hogy alkotnia kell, és örömét leli benne, akkor hallgatni kell rá. A művészet olyan szakma, aminek mindent alá kell rendelni és meg kell próbálni a szabadesést.

És azért is mondtam igent, mert szeretnék a magyaroknak is segíteni. Ha megmutatom azt, hogy ehhez a szakmához tényleg rengeteg energia és idő kell, de itt van az élő példa arra, hogy sikerülhet és létre lehet hozni valami nagyot, akkor mások is pozitívabb hozzáállással és több reménnyel vetik bele magukat ebbe az egyébként nagyon nehéz életpályába.

Elle: Milyen nehézségekre érdemes készülnie a kezdő művészeknek?

B.F.: Mivel az ember kiteszi az asztalra, amije van, ezért ítéltetik is. A közösségi média korszakában már nem olyan passzív dolog a művészet, mint régen, amikor egy múzeumban vagy galériában legfeljebb egy műkritikus szólt hozzá a kiállított műhöz. Most boldog-boldogtalantól kapunk feedbacket, és ezt nagyon meg kell tanulni szűrni. Pszichésen meg kell erősödni, fel kell készülni arra, hogy ez lényegében előadóművészet, és az ember hirtelen rocksztárrá válhat. Régen a fotósok nem voltak ennyire előtérbe helyezve, nem lettek ennyire ikonikus vagy populáris alakok – csak nagyon ritkán egy-kettő –, míg most ugyanolyan követői táborral rendelkeznek, mint egy modell. Ez a szakma is elkezdett számítani és rangsorolódni.

Elle: Sokan éppen az internetnek és a közösségi médiának köszönhetik a nagy áttörést. Itthon például akkor kezdték megismerni a nevedet, amikor 21 évesen te készítetted el az Adobe Photoshop kezdőképernyőjét.

B.F.: Nagyon szerencsés vagyok, hogy külföldön tudtam érvényesülni, és most az internet segítségével kezdek kívülről „betörni” Magyarországra. Kint sokkal többen ismerik a képeimet, gyűjtők veszik őket és anyagilag is támogatnak ezzel, míg Magyarországon ez elképzelhetetlen. Soha nem vették még meg képemet itthon.

Elle: Mi lehet ennek az oka?

B.F.: Itthon még nem igazán volt olyan időszak, amikor az emberek annyira jóléti társadalomban éltek, hogy azon gondolkodhattak, elköltsenek-e több százezer forintot egy művészeti alkotásra csak azért, mert tetszik nekik. Magyarországon a műgyűjtés és a műtárgy-kereskedelem inkább pénzbefektetés, ugyanúgy, ahogy az ember lakást vagy földet vesz. Ez sajnos azért van, mert nem éltünk olyan életszínvonalon, nem lettünk arra trenírozva, hogy támogassuk az ország művészeti rétegét. Pedig a művészet az, ami igazán széppé és élvezhetővé teszi az életet egy társadalomban. Művészet nélkül egy önjáró robotkultúra lennénk, ahol csak az a lényeg, hogy milyen hétköznapi dolgokat kell elvégeznünk az életben maradáshoz.

Elle: A hagyományos után a digitális művészeti piacot is meghódítottad, nemrégiben értékesítetted az első saját NFT-alkotásodat (non-fungible token, azaz nem helyettesíthető token). Hogyan kell ezt elképzelni?

B.F.: Már évek óta körvonalazódott, hogy a tradicionális műtárgy-kereskedelem és a galériás világ nem nagyon tud mit kezdeni az új művészetekkel és a 3D-s, meganimált képekkel, videókkal. Nem nagyon volt helyük, miközben mindenki azt várta, hogyan lehet majd értékesíteni ezeket. Sok grafikus, akik mondjuk reklámügynökségeknél dolgoztak, hobbiból készítettek ilyen munkákat, így amikor bejött az NFT, az hatalmas váltás volt. Ugyanúgy, ahogy a műtárgy-kereskedelemben, az NFT-knek köszönhetően a digitális térben is hitelességet lehet kölcsönözni egy műnek, amit egy szinte végtelen hosszú kódláncba építenek bele.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Flóra Borsi (@floraborsiofficial) által megosztott bejegyzés

A műtárgy-kereskedelemben akkor lehet eladni valamit, ha hitelesítve van a művész által, és beazonosítható, pontosan mikor készítette azt, hány darab van belőle a világban, és valóban a művész-e a jogtulajdonosa. Ezt digitálisan kiváltotta az NFT, így azokat a képeket, amiket lehetetlenség lett volna papír alapon eladni, most lényegében egy digitális pénztárcában el tudjuk rakni, és a telefonunkon bármikor fel tudjuk mutatni. Ez abszolút összekapcsolódik azzal a világgal, ami felé haladunk, mégpedig, hogy a virtuális valóság az életünk része lesz, és akár egy szemüveggel vagy kontaktlencsével olyan elemeket láthatunk a falon, amik igazából nincsenek ott, csak digitálisan léteznek. Ezek az NFT-k nagyon értékesek lesznek 5-10 éven belül.

Elle: Megfér egymás mellett az offline és a digitális művészet?

B.F.: Én valahogy mindig is a tradicionális fotográfia és a nagyon modern, digitális képi világ között mozogtam, hol inkább egyik, hol inkább a másik végletben. Az, hogy ezek mennyire férnek meg egymás mellett, attól függ, milyen távlatban beszélünk. Szerintem a következő száz évben meglesznek együtt, mint ahogy az analóg fotó és a digitális kép is, de nem tudom, hogy a jövőben milyen energiafelhasználása lesz a képek kinyomtatásának, a keretkészítésnek, lesz-e elegendő nyersanyag vagy olyan kemikáliák, amik egy ilyen print előkészítéséhez kellenek. Egy évvel ezelőtt például egy speciális fatípusból volt hiány, emiatt rengeteg cég nem tudott a nyomdának papírt beszállítani. Szerintem 150-200 év múlva abszolút eltűnnek a falakról a képek, és az akkori gyerekek majd úgy fogják keresni a feketepiacon és az ilyen-olyan elhagyatott házakban az igazi, falon lógó képeket és festményeket, amik akkor már csak digitálisan lesznek láthatóak.