"Sokkal több bátorságra van szükség!"

Bombera Krisztina az ELLE kampányában

Miért vállaltad el, hogy szerepelsz az ELLE kampányában? Mit jelent számodra az üzenet: We Are Women – nőiesség tabuk nélkül?

Örömmel töltött el, hogy kiálltok ezért a ügyért, többek között azért is, mert az ELLE magazin  olvasótáborát sok és sokféle nő teszi ki, a közönsége kevésbé szubkultúrához köthető,  kevésbé homogén, mint mondjuk azok csoportja, akikhez egy-egy nőjogi aktivista csoport üzenetei elérnek. Szimpatikus, hogy kockázatot vállaltok, nyilván nem mindenkinek tetszik ez, de a közéleti bátorság nagyon fontos érték, anélkül nem is érdemes közéleti szerepet vállalni. A másik fontos elem ebben a kampányban a szabadság. Szeretem, hogy az ELLE él a lehetőséggel, és a szabadság széles spektrumát mutatja meg az olvasóknak. Új utat nyit a témában az önkifejezés irányába, aminek a divat is egy fontos pillére lehet. A lényeg számomra a külső megjelenésben is az, hogy ne szuszakoljuk be egymást skatulyákba. Amikor a We Are Women kampány kapcsán arról beszélgettünk egy rádióműsorban, milyen is a feminista divat, szerencsére hamar abban maradtunk, hogy ilyen nem létezik. Miért lennék jobb fej, ha nadrágot hordok, miért lenne kisebb az IQ-m, ha miniszoknyát, vagy ha sok rózsaszínt viselek? A ruháknak elsősorban a szabadsághoz kéne, hogy közük legyen, nem pedig a csoportnyomáshoz és az előítéletekhez. Én például nem szívesen hordok magassarkút, mert fáj a lábam benne. Szeretem megúszni, amikor csak tehetem, gondosan és bevállaltan próbálom kerülni  az olyan helyzeteket, ahol sarkakat kell magamra  erőltetnem. De  nálam ez pusztán egy fontos kényelmi kérdés, semmiképp nem állásfoglalás, magam is megcsodálom a magassarkúkat más nőkön, akik elegánsan, szépen hordják.

A kilencvenes évek óta kiállsz a nők egyenjogúságáért. Mi indított el ezen az úton?

Persze, hogy volt része ebben a saját életutamon és az ismeretségi körömben tapasztalt igazságtalanságoknak.  Látnom kellett, hogy egy lánynak valóban kétszer annyit kell teljesítenie, mint a férfiaknak, hogy elfogadják félig egyenrangúnak Vagy hogy az egyenlő munkáért egyáltalán nem jár egyenlő bér - kevés ismerőst vagy szektort tudnék említeni példaként az ellenkezőjére. Természetesen azt is megfigyelhettem, hogy mennyivel kevesebb a női döntéshozó a piramisok csúcsán, megintcsak bármelyik iparágról beszélhetünk! Azt is keserűen láttam, hogy egy-egy szakma, az enyém is, ott és akkor "nőiesedik" el, amikor hirtelen sokkal kevesebbet lehet az adott területen keresni, például a recesszió, vagy szektoriális átalakulások miatt. Később azt is megtapasztaltam, milyen keményen meg kell küzdeni azért, hogy egy nő gyereket is vállalhasson, és ennek hátterét is megteremthesse, majd a munkát a gyerekneveléssel összeegyeztesse. A saját élményeimen túl pedig közel húsz éve megismertem egy olyan világot, a sötét, brutális kiszolgáltatottságét, amelyről korábban nem is tudtam. A NANE révén még a  kilencvenes években kezdett el foglalkoztatni a nő- és gyerekbántalmazás elleni küzdelem.  A mai napig együttműködöm a NANE-val és sokra tartom a munkájukat. Végső soron a jogi egyetemet is részben emiatt végeztem el: a szabadságjogok, és azok korlátozása izgatott, a közjog, a büntetőjog eszköztára és lehetőségei az elnyomás és az igazságtalanságok elleni küzdelemben. No, a közjog iránti érdeklődés azért rettentő áldozatokkal is járt számomra a jogi egyetemen, például az agrárjog magolása szinte fizikai fájdalom volt.

A feminizmus a kezdetek óta jelentősen átalakult, és ma is átalakulóban van. A te belső feminizmusod hogyan változik?

Bennem egy dolog változott az elmúlt két évtizedben tartalmilag, vagyis ami nem csak a stratégiai, kommunikációs kérdéseket illeti.  Ez pedig egy személyes, pozitív élménysorozat: úgy látom, hogy a fiatalabb generációkban folyamatosan tágul a klassz pasik köre. Az USÁban tűnt fel, milyen érdekes, hogy az apukák, akik hétközben kevesebbet  tudnak a gyerekeikkel lenni, hétvégén rengeteget vannak velük, és sok-sok saját időt hagynak a társuknak is – mivel a mi családunkban Amerikában én dolgoztam többet hétközben, vagyis nálunk ez pont fordítva volt, sokszor azt vettem észre szombat-vasárnap, hogy a játszótéren én vagyok egyedül nő. Itthon is egyre több férfi  ragaszkodik a közös időtöltéshez a társával és a gyerekeivel, és teljes természetességgel vesz részt a nemrég még női feladatoknak tartott dolgokban is. Tegnap például a Margitszigeten fagyiztam a lányommal egy padon, amikor három jóképű, izmos, fiatal srác jött az úton, és mind a hárman babakocsit toltak, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne- ahogy az is. Jó lesz belőlük egyre többet látni. Harcolni kell azért, hogy a férfiak is minél több szabadságot vehessenek ki a gyerek születése után, minél többen menjenek gyesre. Hogy a társadalom ne pénztermelő automataként tekintsen rájuk, akiknek a "családfenntartás" a feladata, míg a "házi tűzhely" az asszonyé - ezek az idők lejártak. Az igazi partnerség közös munkamegosztást jelent, minden területen .

Rendben, de Magyarországon odáig még hosszú az út. Szerinted hogy lehetne jobban bevonni a férfiakat a női egyenjogúság ügyébe és a partnerségbe?

Ahogy már említettük, sokkal több bátorságra van szükség, arra, hogy mindenki a maga köreiben tegyen valamit, bármit, az ügy érdekében. Ti is, egy női magazin, a politikusok, a döntéshozók, akármilyen kis közösség,  akár egy zenekar vezetője, tagjai is, bárki bárhol, akire mások hallgatnak.  A szellemi bátorság a zászlóvivők felelőssége, amit itthon nem hangsúlyozunk eléggé. Ha mindig alkalmaszkodunk ahhoz, ami  a környezetnek, a rajongóknak, netán a választóknak feltétlenül kényelmes, ha mindig bent kucorgunk a komfortzónánkon belül, akkor nehéz lesz változást elérni. Bátran hangoztassuk a jó példákat, pozitívan és szeretettel, módosítsuk a törvényt, a szabályt, a szokásokat, ha szükséges. Hiszen az nem kérdés, hogy sokkal többre vihetjük együtt, mint egymás elnyomásával.