Tényleg a hiperszexualizáció a fekete női művészek sikerének kulcsa?

Utánajártunk, vajon egy színes bőrű előadó tényleg csak akkor lehet-e sikeres az előadóművészi pályán, ha a szexszel próbálja eladhatóvá tenni magát? 

2015-ben Adele kiadta harmadik albumát, a 25-öt, amely gyorsan hatalmas siker lett. A lemez az év legkelendőbb albuma lett, és a 2016-os Grammy-díjátadón elnyerte az év albuma díjat is, ami köztudottan – és vitathatóan érdemtelenül – megelőzte Beyoncé kritikusok által elismert Lemonade című albumát.

Az album első kislemeze, a Hello az akkori leggyorsabban fogyó digitális kislemez lett. A globális sikert követően K. Michelle R&B-énekesnő megjegyezte, hogy a Hello nem lett volna ilyen sikeres kereskedelmi szempontból, ha egy fekete művész adja elő. Michelle ezzel kifejezetten a közönség fekete művészek támogatásának egyenlőtlenségeire utalt.

2022 januárjától minden idők 12 legkelendőbb női előadója között négy fekete művész van: Beyoncé, Rihanna, Nicki Minaj és a néhai Whitney Houston. Most, egy olyan korszakban, amikor a listavezető fekete, női művészek még soha nem voltak ennyire hiperszexualizáltak, joggal merül fel bennünk a kérdés, hogy a hiperszexualizáció nem vált-e a fekete, női művészek kereskedelmi sikerének előfeltételévé.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

badgalriri (@badgalriri) által megosztott bejegyzés

Dr. Karen Flynn, az Urbana-Champaign-i Illinois-i Egyetem afroamerikai tanulmányok tanszékének docense szerint bár van helye a diskurzusnak, azt azzal kell kezdeni, hogy megvizsgáljuk azokat a társadalmi konstrukciókat, amelyeken belül a fekete női művészek léteznek, és azt, hogy ezek a konstrukciók hogyan befolyásolják a fekete nőiességről, a szexualitásról és a kettő kereszteződéséről alkotott elképzeléseket. A kereskedelmi életképességet irányító láthatatlan erőkről szóló beszélgetést a kapitalizmus folyamatosan forgó gépezetével kell kezdeni.

A női szexualitás tárgyiasítása és árucikké tétele nem újdonság a zeneiparban. A női szexualitás kizsákmányolása a profit érdekében már régóta az iparág hatalmi struktúrájának egyik alapelve. Egy olyan struktúra, amely Dr. Flynn szerint nagyrészt meghatározza, hogy a női művészeket hogyan fejlesztik, forgalmazzák és fogyasztják.

„Néha elfelejtjük a marketing hatalmát és az ipar hatalmát, hogy diktálja, hogyan és mit adjanak elő a művészek. A fekete nők szexualitásáról alkotott elképzelések beleivódnak abba, hogy a vezetők és a lemezkiadók hogyan hozzák meg a döntéseket."

Dr. Aria Halliday, a Kentucky Egyetem Nemi és Női Tanulmányok Tanszékének adjunktusa, aki a fekete nőiesség kulturális konstrukcióira specializálódott, csatlakozik ezekhez a gondolatokhoz. „Amit kapunk, függetlenül attól, hogy hol jön létre, azt olyan emberek tartják fenn, akiknek sajátos elképzeléseik vannak a fekete nőkről azokban a terekben."

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Megan Thee Stallion (@theestallion) által megosztott bejegyzés

Tekintettel arra, hogy a zeneipar a patriarchális hatalmi struktúrák kiterjesztése, minden nő szembesül azzal a nyomással, hogy a férfi tekintetnek kell megfelelni. Elvégre a szex eladható. Dr. Flynn szerint azonban a fekete művészek hiperszexualizálása egy sokkal nagyobb jelenség része. Egy olyané, amely a feketék dehumanizálásának és lefokozásának sötét örökségéből fejlődött ki. A rabszolgaság és a gyarmatosítás azt jelentette, hogy a fekete nőknek történelmük nagy részében nem volt szabad felfedezniük és felvállalniuk saját szexualitásukat. A fekete nőiességet és szexualitást a fehér felsőbbrendűségi eszmék formálták. Olyan elképzelések, amelyek még ma is fennmaradtak, és amelyek abban nyilvánulnak meg, hogy a fekete nőket gyakran a fehérségről alkotott elképzelések ellenpontjaként ábrázolják. Ezek a fekete nők szexualitásáról alkotott elképzelések táplálják a zeneiparban elharapózó nőgyűlöletet.

 Az igazság az, hogy a modern szórakoztatóipar át van itatva a feketeellenességgel. Végül is a gyarmatosítás korában világszerte népszerű tömegszórakoztatási forma a fekete emberek bohócként és bámulni való látványosságként való ábrázolásából állt. 1810-ben Sarah Baartmant Dél-Afrikából vásárolták meg, és arra kényszerítették, hogy részt vegyen londoni bemutatókon, ahol a nézők a fenekét gúnyolták. Baartman képe a fekete nők tárgyiasításának szimbólumává vált.

Ezek a fekete nőkről alkotott elképzelések még ma is fennállnak a zeneiparban, és azon túl is. Dr. Flynn szerint a nőgyűlölet beágyazódott az iparágba, és különböző mértékben befolyásolja a közönség elvárásait a művészekkel szemben. Dr. Halliday azt is megjegyzi, hogy a fekete nőknek gyakran meg kell küzdeniük azzal, hogy az önfelfogásukról alkotott elképzeléseik súrlódnak a társadalom róluk alkotott elképzelései és elvárásai ellen. Bár az előadások fejlődtek, a művészek vállalják saját szexuális ügynökségeiket, még mindig élnek olyan elképzelések, hogy a fekete női testek fogyasztásra szolgálnak - néha tudat alatt maguk a művészek, akik internalizálták ezeket az elvárásokat.

Az elmúlt hónapokban Chloe Bailey-t, akit széles körben Beyoncé pártfogoltjaként emlegetnek, nem kevés kritika érte, amiért sokak szerint túl szexi. Egy interjúban azt mondta: „Nem számít, mit tesznek a nők, nem számít, mennyire tehetségesek vagyunk, nem számít, mennyire csavaros az eszünk, valakinek mindig problémája lesz azzal, hogy úgy döntünk, hogy a testünket és a bőrszínünket ünnepeljük."

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Chlöe (@chloebailey) által megosztott bejegyzés

Ahogy a fekete női művészek új hulláma uralja a slágerlistákat olyan dalokkal, mint Cardi B és Megan Thee Stallion, vagy nemrég Shenseea és Megan Thee Stallion Lick című dala, a kérdés, hogy vajon túlságosan hiperszexualizáltak-e vagy sem, soha nem volt még ennyire égető. Dr. Flynn mégis azt állítja, hogy a fekete nők saját szexualitása feletti kontroll átvétele eredendően feminista cselekedet.

Forrás: Elle