A femme fatale minden, csak nem feminista

Mindenki tudja, hogy a feministák rondák, ápolatlanok, rosszul öltözöttek és (ezt mindig elmaradhatatlanul hozzá kell tenni) szőrös lábúak. Én is sokáig ebben a hitben éltem: saját visszataszítóságomat tekintve a szexuális életem felől aggódó kedves kommentelők rendre meg is erősítenek.

Most azonban a Családtudományi Szövetség „Párkapcsolati kultúra és demográfia” c. konferenciájának online hallgatása közben némileg összezavarodtam. Pat Fagan amerikai vendégelőadó szerint ugyanis a hatvanas években a marxista feministák, visszaélve a férfiak állítólagos esendőségével, provokatívan felhasználták a testi vonzerejüket (!) arra, hogy a férjeket elvonják a feleségük mellől. Így robbantották ki a szexuális forradalmat, mellyel egyetlen céljuk az volt, hogy romba döntsék a hagyományos család intézményét. Schrödinger feministája frusztrált, csúf banya, egyszersmind (ha az aktuális érvelés éppen úgy kívánja) gyönyörű, csábító démon. 

Valójában a végzet asszonya, a femme fatale minden, csak nem feminista. Az önalárendelő nőideálhoz képest ugyan üdítő jelenség lehet, de mégiscsak a patriarchális erőviszonyok logikáján belül marad, beleértve az angyal – k*rva kettősséget. Egy darabig biztos jó lehet angyalnak lenni, viszont a piedesztállal egy baj van: az, hogy ugyanúgy dehumanizál, mint a megvetés (csak nem lefelé, hanem felfelé). Mindezzel ellentétben a feminizmus, ahogy szól Cheris Kramarae amerikai nyelvtudós szállóigévé lett mondása, „az a radikális eszme, miszerint a nő is ember”. Az embereknek pedig, lássuk be, sajátossága, hogy különbözőképpen néznek ki, és különböző mértékben izgatja őket a megjelenésük.

A hagyományos nemi szerepek korlátait ledöntő nők külseje azonban mindig is a megszállottságig foglalkoztatta a társadalmat. A (legalábbis a modern kori, nyugati kultúrákban) első nadrágszerű női ruhadarabot népszerűsítő tanító és író, Amelia Bloomer erre csak vállat vont: „Ha az öltözetem vonzza a tömeget, nem bánom. A fontos, hogy meghallják az üzenetet, amit hoztam nekik.” A huszadik század eleji szüfrazsetteket a korabeli gúnyrajzokon szinte mindig kapafogú, krumpliorrú, elálló fülű, marcona állú, slampos vénlányokként ábrázolják. A hazai sajtó ennyire nem volt kegyetlen, de a fűzőt az elsők közt botrányosan elhajító, „bőszoknyájú” Schwimmer Rózsa öltözetére sokszor utalt elmarasztalóan. 

A „túl egyszerű köntös” valójában egyenes szabású reformruha volt, ami a korabeli divatnál jóval kényelmesebb, szabadabb mozgást tett lehetővé a nők számára. A két világháború közti magyar újságolvasókat fényképes illusztrációkkal kellett megnyugtatni afelől, hogy az első ügyvéd-, mérnök- és profi sportolónők nem bumfordi, férfias teremtések, hanem kifejezetten csinos hölgyek. A többségi társadalom e kompenzáció birtokában esetleg elnézte a nemiszerep-áthágást.  

A hatvanas években kezdődött második hullám nálunk politikai okokból elmaradt, ám a melltartóégetés mítosza mégiscsak elért hozzánk. Holott – noha a korabeli amerikai feministák is tiltakoztak a „nőiesség” mesterséges kellékei ellen, – az ominózus ruhadarab elégetése a valóságban nem történt meg. Az aktivisták közül a sajtó a legnagyobb érdeklődést a feltűnően szép, miniszoknyás Gloria Steinem iránt mutatta – aki már korábban, kezdő újságíróként is bevetette előnyösre sikeredett külsejét a tényfeltárás érdekében. „Playboy-nyuszinak” jelentkezett, gyanútlanul felvették, mire pár hét múlva leleplező cikket jelentetett meg a Hefner-bárokban dolgozó pincérnőkkel szemben elkövetett visszaélésekről – köztük a lehetetlen elvárásokról, amit a külsejüket illetően támasztottak velük szemben.  

Pedig ekkor még csak a szárnyait bontogatta a szépségkultusz, aminek működését Naomi Wolf ismertette meg 1990-ben a világgal (és pár évvel később, első feminista olvasmányom keretében, az akkor tizenhat éves önmagammal). A szerző szerint miután a nők beszabadultak a munkaerőpiacra, az elnyomás új utat tört magának, ami a külsőségek megregulázásában csúcsosodott ki. A „szépség” fogalma koronként és kultúránként erőteljes eltéréseket mutat (az egyéni preferenciákról nem is beszélve), a média és a kozmetikaipar azonban karöltve olyan egysíkú elvárásokkal kezdte el bombázni a nőket, amelyek könyörtelensége a vasszűz nevű középkori kínzóeszközre emlékeztet.

Ha túlléped a megengedett mérethatárt, beléd fúródnak a tüskék és megsebeznek. (Az utóbbi években nevük is lett a tüskéknek: testszégyenítés). A szépségkultusz haszonélvezőinek (pl. kozmetikaipar) érdeke, hogy a nők ne érezzék jól magukat a bőrükben, hiszen ha elégedettek magukkal, akkor kevesebbet vásárolnak a vélt hibáik eltüntetését ígérő termékekből. Tehát, ha már nem lehet fizikailag korlátozni a nőket (mert kitörtek az otthon falai közül), korlátozzuk hát a testüket: a modern nő éhezik, mondja Wolf. (A plus size trend, ami a maga tökéletlenségeivel együtt is megkönnyíti jónéhány nő életét, ekkor még a kanyarban sem volt.)

Sokan csodálkoztak rá ekkoriban, hogy de hát Naomi Wolf gyönyörű. Néhányan úgy érezték, hogy ez a szerencsés körülmény még hitelesebbé teszi az érvelését a szépségipar visszásságairól: elvégre biztosan nem lehet ráfogni, hogy a frusztráció beszél belőle. 

Jómagam is, anno kezdő feministaként, erős késztetést éreztem arra, hogy a rosszindulatú sztereotípiák hallatán előnyös külsejű nőjogi aktivistákkal kezdjek el hivatkozni. Meg arra, hogy a szüfrazsettvezér Emmeline Pankhurst rajongott a párizsi ruhákért, a harmadik hullámos amerikai blogger, Jessica Valenti pedig az egyik könyvében bevallja vonzalmát a tűsarkú cipő iránt. (Amit én az életben fel nem vennék, de kinek mi.) Gyűjtöttem ezeket a példákat, hiszen azt láttam, hogy jól működnek. A Nőkért.hu korai éveiben volt olyan olvasónk, aki tőlünk szerezte be azt a számára nagyon értékes és felszabadító ismeretet, miszerint egy nő miniszoknyában, sminkelve is lehet feminista.  Tegyük hozzá: nem ettől (nem lesz minden döntés feminista, csak mert nő hozta), és nem is ennek ellenére (a feminizmus nem egy elitklub zord vezetőséggel, kőbe vésett szabályzattal), hanem ezzel együtt.  

„Nem, a feministák nem rondák, nem kövérek, nem szőrös lábúak” – ugye kezdjük érezni, hogy ennek hajtogatásával mi a probléma? Egyrészt: a sztereotípiák heves cáfolata közben jó, ha nem esünk át a ló másik oldalára. Igen, léteznek dekoratívnak számító feministák is, de azzal a nőtársunkkal sincsen semmi baj, aki nem felel meg a mai kor uralkodó szépségideáljának, és nem is törekszik erre. Teljesen rendben van az is, ha egy nő tényleg kövér, slampos és szőrös lábú. Arra figyeljünk, amit mondani akar. 

A feminizmus lényege nem az antifeminista sztereotípiáktól, és az azokat megtestesítő nőktől való kínos elhatárolódás, hanem az egymás közötti szolidaritás, a sisterhood, a nővériség eszméje. 

Másrészt: a sztereotípiák kényszeres cáfolatának van az a nemkívánatos mellékhatása, hogy a folyamat közben újratermeljük azokat a tévhiteket, amelyeket oly hevesen szeretnénk eloszlatni. 

A „nem kövér, nem szőrös lábú” stb. mantrával azt érjük el, hogy a fókusz továbbra is a nők külsején van – és nem a nők helyzetén, a nők kiemelkedő teljesítményein, a nők jogain és a nők problémáin, mindazon, amiről a feminizmusnak szólnia kellene. Ez volt az az ok, ami miatt Amelia Bloomer követői mégiscsak megváltak a botrányos ruhadarabtól: az, ami eleinte segített az üzenetek átadásában, egy idő után akadályozta azt. 

A szépségkultuszról, a divat túlkapásairól, a női szocializációnk során belénk ivódott elvárásokról és gátlásokról továbbra is fontos olvasni, beszélni – de a diskurzus nem ragadhat le itt. Ami engem illet, nekem aztán tök mindegy, ha egy nő platinaszőkére festett hajjal, tűsarkúban, műszempillákkal és mellimplantátumokkal jön a családon belüli erőszak ellen tiltakozó tüntetésünkre – a lényeg, hogy felismerte a problémát, és velünk tart. Ahogy (bármennyire is zavarnak az értelmetlenül nemmel felruházott termékek, játékok) ha egy kislánynak a rózsaszín földgömbtől vagy mikroszkóptól jön meg a kedve a természettudományokhoz, akkor éljenek a rózsaszín földgömbök és mikroszkópok. Nagyon tetszett Emma Watson korábbi nyilatkozata: „a feminizmus nem egy bot, amivel a másik nőt ütjük.” Nem állítom, hogy „minden belefér”, és minden döntés egyformán jó. De azt igen, hogy a feminista közeg arra való, hogy a nők végre komfortosan érezzék magukat, és végre ne szegeződjenek rájuk kritikus tekintetek.

A cikk eredetileg az Elle magazin 2021. július-augusztusi lapszámában jelent meg.