A rendezővel friss sci-fije kapcsán beszélgettünk.
(...) ELLE: Most épp a megvalósult filmed, a Stanislaw Lem regénye alapján készült Az Úr hangja hazai bemutatója előtt vagyunk. Van ennél feszültségteljesebb időszaka a rendezői munkának?
PGY: A filmet már öt éve készítjük, és nagyjából fél éve készen van. Ilyenkorra már nem sok feszültség marad bennem. Inkább kíváncsiság ez, amiben azért van egy kevés jóleső szorongás.
ELLE: Állítólag az izgatott annak idején Lem történetének megfilmesítésében, hogy azt mondták róla, lehetetlen megcsinálni. Végül is sikerült?
PGY: Ha az ember öt évet tölt az életéből valamivel, akkor elhiheted, hogy abban nem csak egy lehetetlennek tűnő kihívás izgatja. De az is biztos, hogy mindig is inspiráltak a kihívások, és azok a témák, ötletek, amelyekkel keményen meg kell harcolnom. És igen, volt értelme a küzdelemnek, a film sikerült – még ha a kanadai partnercég ügyetlenkedései miatt nem is egészen úgy, ahogyan szerettük volna. De mivel a néző szerencsére nem tudja, milyen lehetett volna, ebből semmit nem fog észrevenni.
ELLE: Mint sok sci-finek, Az Úr hangja sztorijának is az a kiindulópontja, hogy nem vagyunk egyedül az univerzumban. Te is régóta fantáziálsz erről?
PGY: Van, aki nem? Én is az E.T.-n nőttem fel. Ráadásul remek szórakozás azon elgondolkodni, hogy vajon mi van a tudott dolgokon túl. Lemnél, Asimovnál és a többi sci-fiben utazó zseninél persze nehéz erről színesebbet és izgalmasabbat álmodni. Lem szerint például az emberek számára lehetetlen feladat lesz megfejteni az idegen civilizációból érkező kódokat, hiszen azok valószínűleg nem is hasonlítanak majd a mi kódjainkra. Ennél is izgalmasabb felvetés az, amire szinte az összes tudományos-fantasztikus író és gondolkodó jutott, miszerint Isten őrizz, hogy egy fejlettebb civilizáció találjon ránk. Mert mi történt ilyen esetekben a Földön? Amikor egy fejlettebb civilizáció, például a spanyolok találkoztak az indiánokkal, vagy az angolok az indiaiakkal? Mindig népirtás lett a vége. Vagy nézd meg, mit tesz a modern ember a természettel. Jé, ötlábú polip!? Öljük meg gyorsan, és tanulmányozzuk!
ELLE: De ezt az elméletet szintén az emberi logika diktálja, miközben lehet, hogy ők teljesen békés szándékkal közelednének.
PGY: Lehet, akkor viszont mi tüzelünk majd elsőként, mert a mi logikánk szerint ez az egyetlen lehetséges megoldás. Pont erről szól a film is: vajon önmagunk védelme miatt meg kell-e semmisíteni az ismeretlen idegent? A sci-fik szinte mindig az ember sajátságos működésére világítanak rá.
ELLE: A lemi szálat ti az apakeresés motívumával egészítettétek ki. Ezzel személyesen is dolgod van?
PGY: Biztosan, mint ahogy valószínűleg mindenkinek, pláne, ha ezt egyúttal istenkeresésként is értelmezzük. Pedig nekem nagyon jó fej apám van, soha nem akart letiltani arról a hülyeségről, amit filmezésnek nevezünk. Csináld, amit szeretsz, mondta. Az egyetlen lázadásom az volt ellene, hogy sokáig nem voltam hajlandó megtanulni autót vezetni, miközben neki nagyjából H-ig megvan az engedélye minden járműre.
ELLE: A filmes apád, mestered, Simó Sándor az első filmed utolsó forgatási napján halt meg. Azóta ki az elsődleges mércéd?PGY: Simóval nagyon konfliktusos volt a viszonyunk, én igazi fafejű gyerek voltam, mindig mást akartam csinálni, mint amit ő tanítani akart. De éppen emiatt valóban mesterré vált, és jó lett volna, ha még látja a Hukklét, és azt, hogy az én filmes szemléletem is lehet működőképes. A halála óta nincs igazi mesterem, viszont nagyon sok tehetséges alkotó él a világon, akik ha nem is személyesen, de a filmjeikkel erősen hatnak rám, és ma már az is fontos, hogy én is hatással legyek rájuk.
ELLE: Feltételezem, ilyen lehet David Lynch is, akinek nemrég jelent meg a vaskos önéletrajzi kötete. Olvastad?
PGY: Nem olvastam, engem a filmjei érdekelnek. Amikor nemrég Tokióban Az Úr hangja premierjén jártam, áradoztam a japán filmkultúráról és Ozuról, mire mondták, hogy nézzem meg Ozu sírját. De mit kezdjek a sírjával? Engem Ozu filmjei érdekelnek, amik, szerencsére, ma is életben vannak! Az is lehet, hogy nem is értettük volna meg egymást. Ha Lynchből bármi is izgat, az a Twin Peaks vagy a Lost Highway.
(...)
ELLE: A sajátos világlátásodra a feleséged és állandó forgatókönyvíród, Ruttkay Zsófia mindig könnyedén rá tud csatlakozni?
PGY: Néha még ő erősít rá az ötleteimre! A golyót, amit én elgurítok, Zsófi még tovább löki, egészen a falig. Talán ezért is passzolunk jól egymáshoz, mert én ezer ötlettel jövök, ő meg tovább tudja fejleszteni őket.
ELLE: Közel húsz év közös munka után meg tudjátok még lepni egymást?
PGY: Igen, és ami külön jó, hogy szerintem kommunikálunk is a filmjeinken, a szereplőinken keresztül. Egy közösen megírt jelenetbe menthetetlenül belekerülnek olyan mondatok, amik egyértelműen a saját családi konfliktusainkról szólnak. Így olyan problémákat tudunk kibeszélni, amiket más házasságokban inkább elfojtanak. A közös munka persze hoz másfajta konfliktusokat, főleg az időbeosztás miatt: a három gyerekünk mellett nagyon nehéz igazán belemerülni az alkotásba. Amikor éppen kreatív flow-ba kerülnénk, azonnal bejön a saját valóságunk: mikor is kell a gyereket különórára vinni? Másrészt viszont így mindketten nagyon megbecsüljük a közös munkára jutó időt.
ELLE: Megszámoltam, a jelenleg moziban futó nyolc magyar filmből négynek van női producere, háromnak női rendezője. Mire elég ez?
PGY: A főiskolás osztályunkban még hét fiú és egy lány volt az arány, a mostani rendezőosztályba pedig öt lány és három fiú jár. Fordulnak az arányok, és ez nagyon helyes. De én csak a tehetségben, munkában, alkotásban hiszek, nemtől függetlenül. Sosem értettem, miért nem sértik a női rendezőket a külön megtartott női filmfesztiválok. Engem nagyon zavart, amikor a Hukkléval és a Taxidermiával rendre az első filmes kategóriába raktak. Kikérem magamnak, én a fődíjért akarok menni! A nők valóban létező társadalmi egyenlőtlensége társadalmi és karrierkérdés, az alkotáshoz és az esztétikához nincs köze.
ELLE: Azért a filmben sem evidens a helyzet, kollégád, Kocsis Ágnes egyszer úgy fogalmazott, hogy egy film egy férfi főhőssel mindig univerzális problémákról szól, egy nőivel meg a nőkről.
PGY: Én pont azt látom, hogy a mai filmek tele vannak női hősökkel, és már alig van olyan videojáték, amiben nem egy csaj harcol. Az Úr hangja a Péter nevű főhősével most szinte bátor vállalkozás.
ELLE: A méltatlanul keveset emlegetett dokumentumfilmed, az óvodai közegben játszódó Nem leszek a barátod forgatásának mi volt számodra az igazi tanulsága?
PGY: Eleve azért izgatott, mert tudtam, hogy ebből az erős közegből le lehet szűrni majd valami fontosat. Az operatőrt és a hangmérnököt először három napra beraktuk a gyerekek közé, hogy megszokják őket, és ezalatt szinte úgy épültek be a közegbe, mint a természetfilmesek, akik hattyúnak öltözve fotózzák a madarakat. Aztán a sokórányi anyagból kiválogattuk az óvodai konfliktusokat, és azt láttuk, hogy ezek a négyévesek már kész személyiséggel rendelkező emberek, akik intrikálnak, lobbiznak, szövetkeznek, és van, hogy kirekesztik egymást.
ELLE: Akkor ennyi? Mire megtanuljuk bekötni a cipőfűzőnket, már minden eldőlt?
PGY: A környezet és a minták nyilván még sokat alakítanak később az emberen, és kamaszkorban még kétszer is „forrunk”. Inkább úgy fogalmaznék, hogy az oviban ott a kezedben a leosztás, majd később lesz még két emelési lehetőséged, de utána abból kell kiblöffölnöd az életed.
Patakfalvi Dóra
Az interjút teljes terjedelmében az ELLE magazin 2019. január-februári számában olvashatjátok!
Az általad megtekinteni kívánt tartalom olyan elemeket tartalmaz, amelyek az Mttv. által rögzített besorolás szerinti V. vagy VI. kategóriába tartoznak, és a kiskorúakra káros hatással lehetnek. Ha szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot!