Nem kell mindig mainstream

Négy lány és nem mindennapi karrierjük

Zelei Bori – A közösségi író

„Nálunk az írás családi dolog, én mégis megpróbáltam úgy tenni, mint aki majd valami mással fog foglalkozni” – meséli Zelei Bori, aki Magyarországon eddig egyedülálló módon, közösségi finanszírozással adta ki első könyvét, a Kevertet. Az élet úgy alakította karrierjét, hogy jelenleg főállásban dolgozik egy multinál, de mellette biztonsággal hódolhat igazi szenvedélyének, az írásnak. Azt mondja erre, hogy így „éhen halni se muszáj, meg írni se muszáj”. Mert írni viszonylag nehéz parancsra, vagy kényszerből. Első alkotásait egy közösségi vállalkozás kelltette életre. Bori drámákkal kezdett, a Waldorf tanárképzésen, ahol nem csak írta a darabot, hanem szerepelt is benne. „Öt évig dolgoztam tanárként a Novus Gimnáziumban, ahol már az első pillanattól fogva éreztem, hogy itt bizony történni fognak dolgok, lesznek elmesélésre váró sztorik.” És valóban lettek, a kamaszkor, annak nehézségeivel és szépségeivel köszön vissza a Kevert lapjairól.

Talán mindannyiunknak eszébe jut a lakótelepi kisbolt, ahol beszereztük életünk első kevertjét. A lehető legolcsóbb alkoholos italt a kiskereskedelmi forgalomból – hát innen jön a cím. Ez a kis palack a benne található tudatmódosítóval sokunknak, így Borinak is a kamaszkor, a lázadás szimbóluma. „Mikor kész lettem az írásokkal, leültem a diákjaimmal beszélgetni az életről, és kiderült, hogy a kevert nekik is ugyanolyan jelentőségű volt, mint nekem. Ekkor tudtam, hogy megtaláltam a megfelelő címet.” Idővel a L’Harmattan Kiadó rábólintott a kötetre, pénzt azonban nem tudtak rá szerezni. Ebben a patthelyzetben született meg Bori leleményes megoldása, hogy majd az internet segítségével szerezi meg a kiadáshoz szükséges összeget.

„Amikor befejeztem a kötetet, és elküldözgettem a kiadóknak, a nagy várakozás miatt eléggé elbizonytalanodtam. Megfordult a fejemben, hogy mi van, hogy ha ez hülyeség? Akkor úgy tűnt, hogy a történetek nem mondanak semmit, hiszen hétköznapi dolgok vannak benne, drog, alkohol, csonka család, ilyesmik.” Barátnője, Kemenes Sophie is biztatta, és megszületett benne az elhatározás. Hiszen csak kérni kell, és adatik. Sophieval elkészítették az Indiegogo-ra a Kevert kampányvideóját, és beindult a gépezet. „Elképesztő érzés volt, amikor elkezdett gyűlni a pénz, szinte hihetetlen, hogy váratlan ismerősök adományaiból elértük végül a vágyott célt, az 1500 dollárt. Érzelmileg óriási tűzijáték volt.”

Azt mondja, az írásban az a jó, hogy nem kell mindennap csinálnia, és nem kell mindig nagyon jónak lennie benne. A kellő időben, amikor majd újra lesz valami, ami fontos, amiről beszélnie kell, akkor majd ugyanúgy „kifolyik” belőle, mint most a Kevert. „Biztosan lesz még kötetem. Talán, ha újra lezárul egy fejezet. De nagyon imponál Harper Lee, a Ne bántsátok a feketerigót! szerzőjének története, aki életében mindösszesen két kötetet adott ki. Nem mintha én kettőt terveznék, de az ő esete valamiért megragadt bennem.” Bori mindig is tudta, hogy írnia kell, de gyakran feltette magának a kérdést, van-e ennek értelme. Aztán rájött: „miért ne csinálnám, hiszen ez van a szívem közepén”, és minden kétely, minden bizonytalanság után jött valami jó, ami miatt nem lehetett és nem lehet ezután sem feladni.

Horváth Susa – A lány, aki főz

A legfontosabb dolgok a konyhában történnek. Legalábbis Horváth Susa szerint mindenképpen. Susa kislányként mindig mást szeretett volna enni, mint a többiek, ezzel indult főzőkarrierje. És a mára már legendássá vált tökéletes paprikáskrumplival, aminek a receptjén gyerekként majd’ egy hétig kísérletezett. A PR menedzserből lett szakács főzött már kilencévesen a házukat felújító munkásoknak, barátok szülinapi zsúrján, a berlini Szimplában, mostanság pedig a budapesti gasztro start up, a Yummber éhes felhasználóinak. Nagy segítője kétéves kislánya, Fini, akivel ketten alakították ki márkájukat, aminek lehetetlen ellenállni.

A Yummberben az a jó, hogy soha nem tudhatod, kivel ülsz le egy asztalhoz, a végén mégis mindig valami izgalmas dolog sül ki belőle. Susa legfőbb motivációja is az, hogy új emberekkel találkozzon. Ráadásul egy-egy ebéd jó alkalom arra, hogy a rég nem látott ismerősök is beköszönjenek. Aztán előfordul, hogy kiderül, a barátoknak és a vadidegeneknek vannak közös barátaik, és elhangzik a mondat: „Milyen kicsi a világ!?” De előfordult az is, hogy megkérdezték az asztalnál ülőtől, mivel foglalkozik, és az illető a levesét kanalazva megjegyezte, hogy övé a Yummber.

„Van egy fiú, a Gyuri, ő mindig jön, ha főzök – meséli Susa. – Egyszer elhozta az egyik barátját, ma pedig az anyukáját. Azt mondta, hogy ennél kevesebbért is kérték már meg lány kezét, persze én csak nevettem. Most meg itt az anyukád, mire készüljek?”

Magával ragadó a közösségi főzés romantikája. Susa nem is szeretne újból éttermi szakács lenni, mert ott nem látná, kinek ad enni. Ráadásul hónapokig tengernyi adagokban ugyanazt főzni nem túl izgalmas. „Embereket etetni számomra nagyon intim dolog. Ráadásul a főzés szórakoztat. Lehet, hogy nem keresek vele túl sok pénzt, ugyanakkor elmondhatatlanul élvezem a munkámat.” Hétfőn, szerdán és pénteken egy családra főz, kedden és csütörtökön pedig a yummbereseknek. „Ez egy kicsit olyan, mint a műkorcsolya. – mondja. – Van a kötelező kűr és a szabadon választott. Az utóbbi nekem a Yummber.” Hiszen itt Susa úgy főz, ahogy neki jólesik. De mit is jelent ez? Hogy a paellában a borsó kicsit keményebb, ezáltal ízesebb, hogy az ételek egészségesek, ráadásul laktóz- és gluténmentesek, így az ételallergiások is bátran bejelentkezhetnek Susa konyhájába.

Ételeit az állandó kísérletezés jellemzi, mindig van egy kis csavar, a mai kesudiókrémből a jövő héten lehet, hogy fagylalt lesz. Ahogy a tökéletes paprikáskrumpli is új megvilágításba került egy hatalmas rozmaringültetvény mellett, sosem tudhatjuk, hogy Susa legközelebb mivel rukkol elő. Az biztos, hogy Fini és a ház másik kedvence, Susa agara várni fogja az éhes vendégeket. Meglepetésekből pedig sosem lesz hiány.

Kovács Janka – A koreai kultúraközvetítő

Mit kérdeznek a magyarok, ha dél-koreaival találkoznak? Hol van Kovács Janka? Ugyanis momentán Janka az egyetlen magyar a Koreai Kulturális Központban, aki beszéli a nyelvet, emellett pszichológiai előképzettsége miatt kitűnően alkalmas arra, hogy elsimítsa a két ország közti kulturális különbségeket. Tolmácsol és irányít, csak finoman és nőiesen, ahogy az illik, nem véletlenül az a mottója: „A tartalom a királyé, a közvetítés a királyné dolga.” A koreai kormány üzenetét megfelelően eljuttatni a magyar fülekbe, ahogyan Janka fogalmaz, „okos és ravasz dolog, amolyan királynés”. A statisztikákban pedig feketén-fehéren megmutatkozik, hogy ez a közvetítés jó úton halad, hiszen egyre több magyar szeretné közelebbről megismerni ennek a távoli, nagyon izgalmas országnak a kulturális sajátosságait.

Janka a Károli Gáspár Református Egyetem pszichológia alapszakán volt végzős, amikor anyukája és nagymamája ajánlására először nézett meg egy koreai szappanoperát. Első hallásra beleszeretett a nyelvbe, azt mondja, volt benne valami, amitől jókedvre derült. Saját szórakoztatására elkezdte kiejteni a szavakat, majd, szintén csak kedvtelésből megtanulta az írásjeleket. A mesterszakos jelentkezésnél a pszichológia után a koreai szakot is megcélozta, és végül a véletlennek köszönhetően – bár nincsenek véletlenek – oda vették fel.

„Kiindulási alapnak a munkámban nagyon jól jön a pszichológia, a magyarok sokszor nem tudják, hogyan viselkedjenek egy koreaival szemben, és viszont. Ilyenkor én vagyok a kapocs. Igyekszem elmagyarázni a magyaroknak például azt, hogy Koreában természetes, ha valaki azzal kezdi az ismerkedést, hogy hány éves a másik, mivel attól függően, hogy idősebb vagy fiatalabb nála, más nyelvtant kell használnia.” Janka vonzódása a koreai kultúrához a legkülönfélébb dolgokban nyilvánul meg. Szereti, hogy ötletesek, például a padlófűtést a konyhából elvezetett gőzzel oldják meg, hogy természetközeliek, a házaikat a szél irányának megfelelően építik, és hogy az idősebbek, egyfajta tradícióból gondját viselik a fiatalabbaknak. A tenger közelsége, a tengervíz tisztasága és ereje szintén magával ragadja.

A koreaiak kemény munkamoráljukról híresek, és ezt megkövetelik a magyar munkatársaktól is. Van erre egy kifejezésük: palli-palli, azaz gyorsan, gyorsan. Így mennek át az utcán és ilyen hamar várnak választ az e-mailjeikre is. Janka azonban már „beépült”, ahogy ő fogalmaz, és ha tanácsot ad, akkor meghallgatják. „Korábban, ha a főnökömnek nem tetszett valami, akkor kiadta az utasítást, hogyan kellene másként megcsinálni, borzasztóan tekintélyelvű volt. Mára azonban új mottónk lett: be creative. Azaz keress rá más megoldást, vagyis bízom benned. Egy koreainak visszajelezni, hogy tévedett, vagy hogy jobb lenne valamit máshogy csinálni, az művészet, és én ezt élvezem. Feszegetem a határainkat, persze nagy alázattal és tisztelettel.”

Törteli Nikolett – A mesélő idegenvezető

„Egy idegenvezető nem szereti a váratlan helyzeteket. Mindig van egy B, C, D tervem is, sose lehet tudni” – meséli Törteli Niki, aki egyszemélyes vállalkozásként főként magyaroknak tart idegenvezetést a nagyobb holland városokban. Niki számára a holland kaland pont úgy indult, mint sok külföldön szerencsét próbáló magyar fiatalnak, babysitterkedéssel. Egy évig vigyázott egy haarlemi holland család három csemetéjére, közülük a legkisebb lett Niki első holland nyelvtanára. „Másfél év kint lét után már jól ment a nyelv, köszönhetően annak, hogy a házba, ahol laktam, beköltözött egy jóképű, magas, szőke holland fiú, aki akkor végzett pilótaként. A közös konyhában rendszeresen találkoztunk, beszélgettünk és főztünk egymásnak. A konyhai találkákból randik lettek, és most ő a párom. Persze azzal, hogy megismertem, nemcsak a szerelem köszöntött be az éltembe, hanem a nyelvtudásom is rohamosan fejlődött. Idővel elkezdtem fordítással is foglalkozni, majd szüleim biztatására belekezdtem az idegenvezetői képzésbe.” Az itthoni tanári tanulmányok után nem is volt annyira más ez a választott szakma. „Már látom, mennyire hasonlít egymáshoz a tanítás és az idegenvezetés, hiszen itt is a mesélés a fontos, és az, hogy a tudást élményszerűen adjam át a hallgatóságnak.”

Ugyan nem jutottam ki Hollandiába, hogy részt vegyek egy túrán, de Skype-on keresztül is bizonyságot szereztem Niki mesemondó vénájáról. Megtudtam ugyanis, hogy miért ő az egyetlen a környékükön, akinek függöny van a háza ablakán, és azt is, hogy az indiai turisták honnan ismerik jobban a híres tulipánmezőt, a Keukenhofot, mint mondjuk én. Nevezetesen azért, mert az egyik leghíresebb indiai film legszebb jelenete pont a Keukenhof tulipánjai között játszódik. Emiatt az indiai látogatókat rendszerint a nadrágjuknál fogva kell visszahúzni, hogy ne gázoljanak bele a gyönyörű virágtenger kellős közepébe, bármennyire is égnek a vágytól, hogy megidézzék a film ikonikus képsorát. A függönyös sztori pajzánabb jelentést hordoz. „Ha Hollandiában járunk, akkor az első, ami feltűnik, hogy a házak óriási ablakain nincs függöny. Ha benézel – persze a hollandok nem néznek be, de én benéztem – akkor láthatod, ahogyan a lakók főznek, vagy éppen a kedvenc sorozatukat nézik a tévében. Ez a szokás még a gyarmati időkből maradt meg, amikor a hajósok hosszú időre elutaztak, és feleségek, ha nem akartak rossz színben feltűnni, akkor szabad betekintést engedtek az otthonukba. Akinél behúzott függönyt találtak, az biztosan rosszban sántikált.”

A képzés végeztével Nikiben felmerült, hogy a magyar nyelvű hollandiai idegenvezetésre talán nincs is igény. Ugyan ki kíváncsi arra a tengernyi száraz adatra, amit a vizsgákra kellett megtanulniuk, vagy Hollandia vízháztartására, ami az egyik legnehezebb tantárgy volt a képzés alatt? De lett rá igény, már nem a száraz tényekre, hanem arra, ahogyan Niki a saját szemüvegén keresztül mutatja be a kitartó és leleményes nép, a hollandok történetét. „Az a jó, hogy kézen foghatom azokat, akiknek nem volt lehetőségük nyelvet tanulni, vagy azokat, akik kicsit kíváncsibbak az átlagosnál.”

Fotók: Oravecz-van Venrooij Gabriella/Wonder Image Photography, Galgóczi Kristóf