Quantcast

Feuer Yvette

„Minél patriarchálisabb egy társadalom, annál nehezebb benne egy nőnek megöregedni”

© Reviczky Zsolt

„Mit ér, ha?” címmel mutat be a héten zenés női varietét a Láthatáron Csoport. A darab kapcsán annak megálmodójával, Feuer Yvette színésszel beszélgettünk ageizmusról, életközépi válságról és arról, honnan meríthetünk erőt a változtatáshoz.

„Mit ér a nő, ha már nem fiatal? Ha nem olyan vonzó? Ha esetleg nem naprakész? Ha nem szült? Ha szült, és felnőttek a gyerekei? Mit ér, ha nem híres vagy gazdag? Ha van férje? Ha nincs? Mit ér, ha elmúlt negyven? Vagy ötven?” – olvasható a darab bevezetőjében. Szóval, végül is, mit ér?

Feuer Yvette: Ha így tesszük fel a kérdést, azzal titokban azt sugalljuk, hogy a helyes válasz, hogy már nem ér annyit. De mennyit, és kinek a szemében? Az ageizmus egy mély társadalmi kérdés, sokan tapasztalják, hogy a kor előrehaladtával nehezebb például munkát találni. Hiába van a hátunk mögött harmincéves tapasztalat, ha valaki elmúlt ötven, egyből rásütik, hogy már biztosan kiégett. Vagy mondjuk a hetven-nyolcvanévesekről rögtön azt feltételezzük, hogy nincsenek teljes szellemi kapacitásuk birtokában. Egy olyan társadalmi közegben pedig, ahol a nő fokmérője, hogy mennyire termékeny, vonzó és dekoratív, szépen tud-e mosolyogni és van-e gyereke, egy nőnek még nehezebb megélni az öregedést. De még ha ettől sikerül is függetleníteni magunkat, ami szinte lehetetlen, számos további kérdéssel szembesülünk negyven-ötvenéves korban, hogy megvalósítottuk-e önmagunkat, vagy van-e még rá esélyünk, és ha nincs, el tudjuk-e engedni a vágyainkat. Az előadás alatt ezekre a kérdésekre keressük a választ.

Az életközépi válság talán pont azért lehet ijesztő, mert azt gondoljuk, ez az utolsó lehetőségünk, hogy valamit megtegyünk: karriert váltsunk, gyereket vállaljunk, kilépjünk egy rossz házasságból.

F.Y.: Vagy inkább azért, mert nem tudjuk, mi van az utolsó esély után. Mi történik akkor, ha nem valósítottuk meg az álmainkat? El tudjuk őket engedni, és új álmokat találni? Ez egy nagyon komplex kor, mind az elengedés, mind a változtatás benne lehet. Központi kérdés, hogy képesek vagyunk-e aktív lépéseket tenni a céljaink elérése érdekében, vagy változtatni egy rossz élethelyzeten, de ugyanúgy az is, hogy mit teszünk, ha erre már nincs lehetőségünk.

Vajon mitől függ, hogy tudunk-e változtatni, elengedni, új életet kezdeni?

F.Y.: Szerintem a kérdés inkább az, hogy miből merítünk erőt a változtatáshoz. Részben ez is társadalmi probléma, hiszen a szociális és anyagi helyzettől is függ. Nehezebben változtat például egy kisgyerekes, függő viszonyban álló anyuka, mert ő vélhetően a gyerekei felnevelését tekinti elsődleges kötelességének, és háttérbe szorítja a saját igényeit. Mégis, az egész talán azon múlik, mennyire tanuljuk meg szeretni magunkat. Ha elkötelezettek vagyunk a saját boldogságunk iránt, az erőt adhat a továbblépésre. Az önszeretet lehet a kulcs, és a hit önmagunkban. A változtatás rengeteg energiát, és nagy elhatározást igényel. Ha nem bízunk magunkban, ha elnyomjuk a belső hangot, hogy jobb életünk is lehet, akkor nem fog sikerülni.

Nagyon sokrétű és mély témát dolgoz fel a darab, honnan jött az ötlet?

F.Y.: A saját életemből. Nemrég rádöbbentem, hogy életközépi válságom van, és azt gondoltam, nem lehetek ezzel egyedül. A színház pedig segíthet közelebb kerülni önmagunkhoz, reflektálni az élethelyzetre, amiben éppen vagyunk. Közösséget teremt, és beindítja a beszélgetést. Úgy éreztem, egy darab, ahol ezen tudunk nevetni, kortársakkal együtt gondolkodni, akik értik a problémát, erőt adhat nekünk, és a többi nőnek is. Ha pedig mi rájövünk, hogy kell jól csinálni, azzal példát mutathatunk a következő generációnak, akiknek így talán könnyebb lesz.

Ezért szőttétek bele a humort is?

F.Y.: Persze, fontos, hogy az életet tudjuk humorral kezelni. Az is egyből eldőlt, hogy varieté lesz a műfaja. Az ének és a tánc szabad cselekedetek, és azt szeretném, ha ez a darab is erőt adó, felszabadító élmény lenne.

Elle: Ha már varieté, a darab alcíme: „Zenés női varieté a mulandóságról”, amelyet nők alkottak, és amelyben kizárólag nők szerepelnek. Ez tudatos döntés volt?

F.Y.: Tulajdonképpen szerepel a darabban egy férfi, de őt is egy nő játssza. Tudatos döntés volt, mert kifejezetten az érdekelt, a nők hogy élik meg ezt a kort, hogy látják önmagukat, az egész társadalmi jelenséget, sőt, akár a kapcsolatukat a saját anyjukkal. De ez nem jelenti azt, hogy férfiaknak nem szól, sőt! Én például biztosan megnéznék egy olyan darabot, amit férfiak alkottak és arról szól, hogy a férfiak szerint milyenek a férfiak. Ugyanígy számukra is érdekes lehet ez az előadás, hiszen sok esetben nőkkel élnek együtt, ráadásul az életközépi válság a pasikat is utoléri. Azt valószínűleg tudják, őket hogyan érinti, de mindig izgalmas megnézni a másik oldalt, ráadásul szerintem sok hasonlóság van a megéléseinkben, legfeljebb más érzelmi köntösbe bújtatjuk őket.

Elle: A karakterek között van pszichológus, színésznő, szociális munkás, üzletasszony és háztartásbeli anyuka. Miért pont ezeket választottátok?

F.Y.: Bár a Láthatáron Csoportnál sok más társadalmi réteget megelevenítő előadás van, ez most egy felvállaltan polgári darab. A polgári középosztályról szól, az ő életükben felmerülő problémákról, a karakterek pedig mind ezen a spektrumon helyezkednek el, így hiteles képet festhetnek a csoportról.

Elle: Biztosan végeztetek kutatómunkát az előadás elkészítéséhez. Tudtatok valamilyen következtetést levonni arról, hogy milyen ma Magyarországon negyven-ötvenéves, középosztálybeli nőként élni?

F.Y.: Szociológiai kutatást nem végeztünk, de sokat beszélgettünk Tisza Katával, aki író, coach és öregedéskutató, ő nagyon hasznos forrásnak bizonyult. Általános következtetéseket nem vontunk le, de tanácsokat kaptunk. Egyrészt azt mondta, ebben a korban alapozzuk meg az időskort. Az ekkor meghozott döntéseinktől függ, nyugalomban és boldogságban élhetjük-e le a következő harminc-negyven évünket. Másrészt javasolta, hogy több lábon álljunk. Aki önmagát fiatalon kizárólag csinos nőként azonosítja, annak nehéz lesz az öregedés, hiszen a társadalom szemében ez nem fog sokáig kitartani. De ha különböző készségekre teszünk szert, van munkánk, hobbink, amit szeretünk, az akár életünk végéig is elkísérhet. Tapasztalataim szerint a magyar társadalom a mai napig szexista és patriarchális, ami azt jelenti, hogy kemény benne egy nőnek megöregedni. Hiába rendelkezünk ötvenévesen nagy szakértelemmel, bizonyos munkakörökben az is számíthat, hogy a jelentkező esetleg már nem olyan csinos. Vagy a sikeres színésznők is gyakran panaszkodnak, hogy ötven felett kikopnak a hasonló korú férfiak feleségeit alakító szerepekből, és legfeljebb a főszereplő anyját játszhatják. Úgy gondolom, minél patriarchálisabb egy társadalom, annál nehezebb benne egy nőnek megöregedni, és ezen változtatnunk kell.

Elle: Ezek alapján milyen visszajelzésekre számítasz?

F.Y.: Remélem, hogy a darab hatni fog az emberekre, megmozgatja őket érzelmileg. Hogy sírni fognak, és nevetni, hogy elgondolkodnak. Remélem, olyan élményt adhatunk a nézőknek, amit hazavisznek, és otthon még emésztgetnek lelkileg és szellemileg. Talán valaki csak kérdésekkel távozik majd, de ez sem baj. Néha a kérdés fontosabb, mint a válasz, mert az út a kérdéstől a válaszig sokszor egy egész élet.

Mit ér, ha? – zenés női varieté a mulandóságról
Premier: szeptember 17. 19:00, Jurányi Ház
További információk az előadásról itt