Itt lennék most a legszívesebben – Dubrovnik

Horvátország a világ egyik legjobb találmánya.

---

Legutóbb közvetlenül a délszláv háború befejeződése után jártam Dubrovnikban. Az ország akkor kezdett magához térni a harcok során szerzett sebesüléseiből, a repülőtér még romokban hevert, az utcákon rajtunk kívül egyetlen turista sem járt. De a vakító fehér kövekből épült házak, a keskeny kis utcák és persze a tenger, ami sehol sem olyan türkizkék-türkizzöld, mint Dalmáciában, annyira megkapó látványt nyújtott, hogy tudtam, ide még vissza akarok jönni.

És vissza is jöttem. Azóta jó néhány év eltelt, és a város szebb arcát mutatja a látogatónak, mint valaha. Miközben nálunk már elkel a kabát és beindítják a fűtést, itt még nyár van, teljes erővel nyílnak a leanderek, az ablak alatt rozmaring virágzik, a sétahajókon egy szál pólóban üldögélnek az emberek, az éttermekből csábító illatok áradnak, a fagylaltárus bódéjának hangszórójából Kóbor János magyarul sóhajtozik a gyöngyhajú lány után, és a valaha teljesen elnéptelenedett utcákon újra a világ minden nyelvét beszélik a turisták. Egyébként ha a horvát szókincsünk nem terjed túl azon, hogy dober dan meg hvala, akkor sincs gond, mostanra a helybeliek mind megtanultak angolul. Mi egyetlen olyan járókelővel találkoztunk, aki még a szupermarket kifejezésre is csak a fejét rázta, de az ő arca is felderült, amikor az orra elé tartottam a helyi közért-lánc, a Konsum feliratos nylonszatyrát, és kézzel-lábbal megmutatta, hol kapunk kenyeret.

A horvát tengerpartba még gyerekkoromban szerettem bele. Az öcsémmel órák hosszat elszöszmötöltünk a vízben és a sziklák között, elsajátítottuk a horvát szókincs olyan kulcsfontosságú alkotóelemeit, mint krem sladoled meg Restaurant Uvala Slana, és úgy éreztük, örökké nyár lesz. Azóta a világ számtalan pontján számtalan tenger és óceán partján álltam már, de ha választanom kell, a legszívesebben ide jövök. Az elmúlt években a horvát idegenforgalom hihetetlen fejlődésnek indult, a legjobb hotelek és üdülőközpontok ugyanazt a színvonalat és szolgáltatást nyújtják, mint egy-egy távolabbi tájon lévő sokcsillagos szálloda. Ráadásul nem kell szeszélyes menetrendű, zsúfolt charterjáratokhoz alkalmazkodnom, órák hosszat repülnöm, és amiatt aggódnom, hogy elkapok valamilyen hányós-hasmenéses vírust, rosszul leszek a vacsorától, rablótámadás vagy terrorista akció áldozatává válok, neadjisten megsértem a ramadán miatt éppen ingerlékeny helyi alkalmazottak érzékenységét. Bécsből alig több mint egy óra alatt jutottunk el Dubrovnikba repülővel (autóval azért hosszabb, de majdnem végig autópálya), és a szállodakomplexum, ahol laktunk (Radisson Blu Resort & Spa Dubrovnik Sun Gardens, mindenkinek csak ajánlani tudom) valóban olyan volt, mintha hirtelen egy ókori napisten kertjébe tévedtünk volna. Tengerre néző terasz, mediterrán kert, három óriási édesvizű medence, saját tengerpart, számtalan étterem – ha rajtam múlik, haza se jöttem volna.

Horvátországnál csak az utószezon jobb találmány: még jó az idő, meleg a tenger, viszont már nem éget a nap, és a tömeg is alábbhagy. Ráadásul az őszi nyaralásnak megvan az a bűnös élvezete is, hogy amikor reggelente kilépek a napfényben fürdőző teraszra, bámulom a tengert és beszívom a virágzó levendula illatát, tudom, hogy közben mások itthon dolgoznak. Ez már önmagában ötcsillagos élmény.

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!