Friss fuvallat? Szélvihar! - interjú Radnai Márkkal

A fiatal színész-rendező felforgatja a színházat

Puritán, fekete-fehér szobában találkozunk, a Jurányi inkubátorház pihenőjében. Ez az egyik fontos hely a városban, ahol most független színházi műhelyek és alkotók játszhatnak és tehetik össze, amijük van. Radnai Márk rendező, a progresszív, csupa fiatalból álló 011 Alkotócsoport vezetője ezen a délutánon egy másik társulattal próbált, úgymond, cameo szerepben, egy újszülött megtestesítőjeként.

Radnai Márk: Ahogy Martin McDonagh, a darab szerzője – aki egyébként filmrendező –, mi is eleve a film oldaláról közelítjük meg a színházat, mozgóképben gondolkozunk és azt visszük színre. Így volt ez már az első darabnál, amikor is a Kutyaszorítóbant adaptáltuk. Kaptunk kritikát, miszerint ez nem is színház. Akkor viszont feltehetjük a kérdést, a Kutyaszorítóban igazi film-e, hiszen egyetlen térben játszódik. Hogyne lenne az? Mi pedig drámát csinálunk, filmes technikákkal, fénnyel, hanggal, vágásokkal, időkezeléssel.

RM: Illetve még jóval a pályakezdés előtt. Tizenkét éves voltam, amikor a családi nyaraláson kezembe vettem a videókamerát és órákra eltűntem vele. Az első szerelem. Aztán a kollégiumban is folytattam a filmezést – az esztergomi ferencesekhez jártam, háromszázan éltünk, srácok, összezárva, harmincan egy hálószobában, csak néhány havonta mentünk haza. Hat év alatt rengeteg kisfilmet megcsináltunk, én írtam őket, forgattam, a többiek pedig szívesen részt vettek bennük. Bevontam mindenkit, volt, hogy még tanárokat is. Esténként pedig szerepjátékokat játszottam. Rögtön érettségi után jelentkeztem filmrendező szakra, de nem vettek fel, mondván, túl fiatal vagyok. A következő évben sikerült bekerülnöm Máté Gábor színész osztályába, és három év után elkezdhettem a színházrendezői szakot is.

RM: Egy ilyen zárt fiúközösségben farkastörvények uralkodnak. Eleinte csak az erő demonstrálása számít, az a mérvadó, akinek nagyobb a hangja, az osztály felbomlik kisebb csoportokra, külön-külön vezetőkkel. Társadalom, kicsiben. A konfliktusok nem maradnak rejtve, óriási balhék és verekedések törnek ki. Tizenhét-tizennyolc éves korunkra viszont annyi tapasztalatunk gyűlt össze, hogy gyakorlatilag felnőttünk, a közösség pedig összekovácsolódott. A személyiséget illetően fontos körülmény, hogy nem voltak velünk lányok. Nem volt jelen egy külső mérce, ami alapján megítéltük volna egymást vagy önmagunkat, nem akartunk megfelelni senkinek, nem kaptunk hamis visszajelzéseket. A fiúk a legkülönbözőbb miliőkből és az ország minden tájáról érkeztek, tehát sokféle személyiséget, élethelyzetet ismerhettünk meg, sőt, ez nem lehetőség, hanem a túlélés eszköze volt: magát az embert mielőbb megtanulni.

RM: Nekem legalább nem volt gondom a bezártsággal. Fekete falak között dolgozni reggel kilenctől éjjel kettőig – ez azért sokaknak nem ment olyan könnyen. Én viszont egyszerűen csak máshol folytattam, amihez már úgyis hozzászoktam. A munka viszont kőkemény volt. Csak az alapján ítéltek meg minket, hogy ki mennyit fektet bele. Ez a módszer rendkívül addiktív. Én is munkamániás lettem.

RM: Legfőképpen egyet akartunk: olyat csinálni, ami máshol nincs. Persze talán így indul mindenki. Ám mi nem elsősorban az eredmény, hanem a munka szempontjából akartunk változást. Eleinte nem is terveztük bemutatni, amin dolgoztunk, miközben a munkát piszkosul élveztük. A Tarantino-film színpadi változata végül mégis annyira érdekesnek tűnt a külvilág számára, hogy elvittük a Zsámbéki Színházi Bázisra, és hamarosan azt vettük észre, hogy velünk egykorú, huszonéves emberekkel van tele a nézőtér. Ettől kezdve céllá vált, hogy a mi generációnknak és az azután következőknek csináljunk színházat, olyan tematikával és feldolgozásban, ami valóban érdekli őket.

A Meanwhile in Kansas – az Óz-történet általunk írt feldolgozása – a drogokról szól, ahol a madárijesztő elszívta az agyát, a bádogember a kokainon pörög és belül kong az ürességtől, az oroszlán LSD-zik, és azért retteg, mert nála nagyobb állatokat lát, Dorka és barátja, Totó meg heroinosok. A nyolcéves trip alatt rengeteg a kaland, a jó és a borzasztó élmény. Ám mi nem ítélkezünk, a történet magáért beszél. A lényeg a jelenség hiteles bemutatása, korszerű dramaturgiai és vizuális eszközökkel, olyan párhuzamokkal, amiket a velünk egykorúak pontosan értenek.

RM: Engem nagyon zavar, sőt rettenetesen untat, hogy mindig ugyanazokat a darabokat játsszák. mintha a képzőn mindenki csak Mona Lisát vagy Utolsó vacsorát festene. Vagy ha a moziban például a Vadászat című film egy évben hatszor is bemutatásra kerülne, hat különböző szereposztásban. A színház most a hagyományaiból él, és hogy mi az évadterv a különböző kőszínházakban, többnyire ötven-hatvan körüli emberek határozzák meg. Nem arról van szó, hogy ezek az emberek ne lennének tehetségesek vagy jó vezetők, hanem arról, hogy nem feltétlenül abban a világban gondolkodnak, mint mi. Márpedig egy korszerű tematika felépítéséhez elengedhetetlen a fiatalok bevonása. Olyan ez kicsit, mintha a fotográfia nem találta volna meg újra önmagát, miután felfedezték a mozgóképet. A jobbról be, balra el, táncosok be, zenekar fel típusú eszköztár létjogosultságát meg kellene vizsgáln. Sok helyen a megfogalmazás is ötvenes-hatvanas évekbeli fogalomrendszerben történik. Például olyan instrukciókat kapsz, mint "ez olyan, tudod, mint amikor nem lehetett kenyeret kapni". Nem tudom, az milyen volt, viszont pontosan tudom, milyen a szobája annak a kínai kisfiúnak, aki a Second Life-ban éli az életét, és a Darkneten üzletel.

RM: És ez így a legjobb. Abban a pillanatban, hogy ez lenne az egyetlen munkát adó hely számunkra, megszűnne az a hatalmas szabadság, ami az egészet működteti. Tervet kellene csinálni, mindenkit maximálisan kihasználni a pénzért, amit kap, beindulna az ipari gyártás – egy évben kell csinálni öt darabot, abból egy zenéset, satöbbi. Így viszont akkor dolgozunk, amikor megvan a belső indíttatás. Van, hogy hónapokig nincs, aztán egyszercsak megszületik az új ötlet, összerántjuk a csapatot, és nekiállunk. Feltétlenül nem kell színházat csinálni.

RM: Sokszor eszembe jut, de egyelőre úgy érzem, hogy amíg személyes ügyünk tud lenni az itthoni színjátszás, addig nincs itt az idő a helyváltoztatásra. Persze abban is biztos vagyok, hogy ha ugyanezt elkezdtük volna máshol, mondjuk Németországban, most már sokkal előrébb tartanánk – ahol ennyi kreatív fiatal gyűlik össze és ennyire újszerű a munkamódszer, abban potenciált látnának és támogatnák. Mintha a szakma alapból zavarba jönne attól, hogy valaki fiatal. Abban bíznak, ha ők becsukják a szemüket, akkor mi sem látjuk őket. Nagyon sok fiatal tehetséges rendező kopogtat az ajtón. Ha nincs válasz, előbb-utóbb be fogják törni.