Csernus-Szabó: nyerő páros!

Páros interjú Szabó Győzővel és Csernus Imrével. Múltról, drogokról, leszokásról, barátságról.

Amikor először találkoztatok 1996 körül, egyikőtök sem volt országosan ismert. Ültetek ott szemtől szemben és már akkor megláttátok egymásban az exhibicionistát, de legalábbis a rokonlelket, a későbbi barátot?

Sz. Gy.: Dehogy. Nagyon kemény beszélgetés volt. Imre akkor a nagyközönség számára ugyan nem volt még ismert, de számunkra igen: minden szinten beszéltek róla drogos körökben, hírhedt volt a módszere, híresek az eredményei. Ha valamelyik bűnbarlangban véletlenül elhangzott a neve, a kés megállt a levegőben.

Cs. I.: Azokban az időkben még elkövettem a hibát, hogy egy idő után barátságot kötöttem a páciensekkel. Ma már ilyen nincs. De amikor először találkoztunk, Győző nekem nem volt más, csak egy hernyós. Olyan, mint a többi. Orvos vagyok, engem ennyi érintett. Amikor ilyen emberekkel dolgozol, a kérdés nem az, hogy az illető kicsoda. A kérdés: élet vagy halál. Utóbbi nagyon gyorsan bekövetkezhet – élesztettem már újra túllőtt heroinistát. Akkoriban volt egy hatalmas boom, amelynek azóta vége és stagnál a számuk. Abban a tíz évben viszont, amikor Győző is szúrta magát, rengetegen használták.

Miért? Megnyíltak a határok, a 90-es években eljött a várva várt szabadság, ami beszippantott?

Cs. I.: Győzőnek egyszerűen ilyen a személyiségszerkezete. Ahogy nekem is, egyébként. A végsőkig feszítjük a húrt, folyton tágítani próbálunk a határokon. A lényeg ugyanis a szenvedély és a hit. Ha ezek nélkül élsz, az az élet olyan is.

Sz. Gy.: Ma sem élek másmilyen életet, csak éppen nem anyagozom. Kipróbáltam egy sor extrém sportot, siklóernyőztem, motorozom a ringen. Vészhelyzeteket generálok magamnak. A lényeg tényleg a szenvedély. Tíz éven át a drogokkal generáltam magamnak folyamatos vészhelyzeteket.

Volt, hogy két jelenet között kirohantál a színházból, szereztél heroint, majd visszamentél a színpadra. Hogy nem vette le mindezt a közönség?

Sz. Gy.: A heroin nem úgy módosítja az ember tudatállapotát, hogy elbutul. Simán lehet vele teljesíteni.

Cs. I.: Nem a teljesítőképességet, hanem a személyiségszerkezetet befolyásolja.

Sz. Gy.: Ugyanúgy tudsz tanulni, játszani, létezni, legfeljebb kicsit szűkebb a pupillád.

Cs. I.: Egy olyan egyfolytában pörgő faszinak, amilyen Győző, szüksége volt egy pszichoaktív vegyületre, amely megadja neki a békét. A heroin ugyanis ezt adja. Egyszerre az anyád, az apád, a szeretőd, a mindened. Az egész világod. Azokat a fájdalmaidat is megszünteti, amelyekről nem is tudtad, hogy léteznek.

Sz. Gy.: Pontosan. Ha nem kaptam meg ezt az általános békét, úgy éreztem, hogy katapultál az agyam a helyéről és elrepül az űrbe.

A könyv tényleg Szabó Győző munkája, vagy elmesélte valakinek, aki tudja, hogy kell könyvet írni?

Sz. Gy. Én pötyögtem be az elsőtől az utolsó karakterig. De mit tagadjam, megfordult a fejemben a másik lehetőség is, csak mint oly sokszor az életem során, amikor dönteni kellett, most is ott volt Imre, aki közbeszólt.

Csak pszichiáter segítségével lehet lejönni a drogról? Győző egyszer megpróbálta a hittel. Majdnem összejött.

Cs. I.: Lehet, hogy sikerülhet úgy is. A hit is fontos.

Sz. Gy.: Igen, így van, rengetegszer megpróbáltam lejönni, de nem ment. Gyógyszerrel sem.

Cs. I.: Az volt az utolsó esély, amikor sikerült, 2001-ben. Még megvolt a munkája, a családja, ami nagy előny. De rezgett a léc. Beszéltem akkor a színházigazgatóval: ha nem jött volna össze a dolog, kirúgta volna.

Ráadásul éppen a Valami Amerikára forgatókönyve volt nálad, amikor egy hónapot a Lipóton töltött és lejött a heroinról.

Sz. Gy.: Igen, a Lipótról rögtön forgatni mentem. Az az első film, amit tisztán csináltam végig. Ha nem sikerült volna a leállós mutatvány, elbuktam volna a szerepet – ez volt a megállapodás a rendezővel. Imre a karrieremet és az életemet is megmentette.

Cs. I.: Meghagylak ebben a hitedben, ha akarod, de nem igaz. Én csak asszisztálni tudok,  megmenteni mindenki magát tudja.

A teljes interjú az Elle Man tavaszi számában olvasható.