Búcsú Esterházy Pétertől

Kedvenc idézeteink

a szabadság új életet hozott a nőknek is, megbecsült egyenrangú tagjai lettek a társadalomnak, lusta, lágy léptekkel vonultak gépállomás udvarán vagy a szövödék zajos termein, szigorú arcocskákkal hajoltak a tudós kémcsők fölé, a lányok s asszonyok kivirultak, ez a riadt és ravaszkodó áprilisi szél elfútt minden bánatot a homlokukról; a szépség mindig harmónia: a titok nyitja: megkeresni önmagunkban a rejtett szépséget és ügyesen, ízlésesen kihangsúlyozni – de ekkor már nem a nők testi szépsége, arca, lábai alkották a nő igazi fogalmát, hanem a munkája: a szocializmus építésének korszakában minden nő szép, csupán annyival lehet vonzóbb társainál, amennyiben a munkahelyén, az esztergapadnál, az íróasztalnál jobban megállja a helyét, mint a többiek

(Bevezetés a szépirodalomba)

Van egy nő. Szeret, szeretem, gyűlöl, gyűlölöm. Mióta az eszemet tudom, különféle kúráknak veti alá magát, hol lé-kúra, hol gyümölcs-kúra, aztán test-kontroll, aztán Jane Fonda-módszer, most meg egyszerűen nem eszik. Reggelire semmit, délben három darab főtt krumpli sótlanul, este meg egy hosszúlépés (száraz fehérből). Flamós, szenved, mint a kutya. Viszont fogy. Viszont minek. Mondom, gyöngyöt a disznóknak, hát amilyen én vagyok, öt-tíz kiló ide vagy oda, észre sem veszem. Ám ha észrevenném is, hidegen hagyna, engemet nem fűz semmi ezekhöz a hiányzó kilókhoz. Mit is kezdenék a nem létező, ismeretlen kilókkal? Nem a mennyiség szédületében hangsúlyozom, hogy én kénytelen vagyok mégiscsak azokhoz a kilókhoz ragaszkodni, amelyek vannak, és ez az ide-oda, istenuccse hidegen hagy. Biztosíthatom, hogy élek-halok a húsáért. Ó, nem így van ez, angyalom, mert lám, nem kell már nagy időnek eltelnie, és módjában fog állani ama nagyestélyit magára öltenie, melyet három éve kézbe se foghatott anélkül, hogy ne fakadjon sírva, oly lealázó volt valóság és vágy közt a különbség, és ennek én – istenuccse – örülni fogok, még ha nem érintenek is a háttérmunkálatok, e technikainak nevezhető erőfeszítések. Ezt belátom, a nagyestélyi 66az nagyestélyi. Álálong egyébként nem fogy. Amikor erre rájön, fölnyílik a szeme, föl-fölnyílik, jókedvű és izgatott szervezkedésbe fog. Együnk együtt! És viharosan főzni kezd, villásreggelit, kétféle ebédet (minek?), vacsorát, készít ozsonnát, kis harapnivalót időhöz nem köthető alkalmakra. Visz a szomszédoknak, meg azok is hoznak. Kárászék perkeltfélékben jók (egész a kakasheréig!), Cziglerék a káposztalevesben. De a teteje mindennek a gulyás, a „mi” gulyásunk. Ez hol izgalmas, ez a kérincsélés nagyestélyi és gulyás közt, hol kurva hervasztó. Elegünk van, annyi, egymásból.

(Egy nő)

Anyánk erői széles skálán mozogtak, volt minden, kislányos kiszámíthatatlanság, nevetős súlytalanság, szótlan kitartás, az erő mint játékos fölösleg, mint fegyelmezettség, mint az igavonó barom megbízhatósága. Később azt is láthattuk, hogy az anyai erő is csak majdnem végtelen.

(Harmonia Caelestis)

Mert nem akarék idegent magamba engennyi. Az mit nem tudok vala, hogy mindég mindenki idegen magadhoz képest. Egy idegent, legfönnebb szereted, engedsz magadba mindég. A míszerek közt, lábbal üres küblibe tévedve, bohócként, míg tenyerével macerál vala gyömbelő tetemömön, ha mint mezítelen vólnék, annak utána a szobájába csempesztetvén, immár hanyatt, szédülésben – és mégse! Én Istenem, Teremtőm, be jó lenni valami emberrel.

(Tizenhét hattyúk)

A lusta ember egy kicsit régimódi. A nőknek kezet csókol, kedveli a tweedzakókat, a szeretőibe szerelmes, betegség után egy napot még láztalanul ágyban költ el. Idejétmúlt ételeket szeret, súlyos és gazdag pástétomokat például, és mindent elhisz a szarvasgomba férfierőt növelő hatásáról, asszonya s barátnéi hiába óvják – igaz, nevetve.

A lusta ember férfi. Lusta nő nincs.

(A kitömött hattyú)