Beszélnünk kell Tilda Swintonról

Egyszerre polihisztor és kékvérű skót sarj, Oscar-díjas színésznő és elismert író, posztmodern művésznő és egy ikerpár édesanyja. Tilda Swinton, az androgün színésznő legújabb filmjében, a nemrég mozikba került Beszélnünk kell Kevinről-ben ismét bebizonyítja: gyermekkora óta nem változott semmit.

Egyszerre polihisztor és kékvérű skót sarj, Oscar-díjas színésznő és elismert író, posztmodern művésznő és egy ikerpár édesanyja. Tilda Swinton, az androgün színésznő már négyéves korában is feszegette határait, legújabb filmjében, a nemrég mozikba került Beszélnünk kell Kevinrőlben pedig bebizonyítja: azóta sem változott semmit.

Tilda Swintonról lassanként regényt kellene írni. Vagy színdarabot: korhű királydrámát vagy modern egypercest, kinek mi tetszik. De mindenképp meg kéne örökíteni. Nem azért, mert jobb színésznő lenne bárkinél, vagy mert provokatívságában is csöndes életmódja kiérdemelné a fokozott figyelmet. Egyszerűen csak azért, mert az elmúlt évtizedekben karrierjének üstököse olyan pályát írt le körülöttünk, amilyen generációnként egy ha akad. Sokan szeretik, még többen félnek tőle, de (megkockáztatjuk) senki sem érti igazán. Talán csak élettársa, a művész Sandro Kopp, és ikergyermekei, a 15 éves Xavier és Honor Byrne. Hagyományos életpálya-portré helyett következzenek azok az alkotások, melyekben Tilda több mint színésznő. Installációktól filmfesztivál-rendezésig, Brechttől háttéréneklésig: ez (is) mind Tilda Swinton.

A Majdnem

A londoni Serpentine Galéria, és egy évvel később a római Museo Baracco, igencsak rendhagyó alkotásnak adott otthont 1995-ben. A 35 éves Swinton barátnőjével, Joanna Scanlannal (és aztán Cornelia Parkerrel) hozta létre azt a performanszot, melynek keretében egy teljes héten át feküdt egy üvegketrecben a múzeumi látogatók előtt. Fontos része volt az „előadásnak”, hogy a színésznő végig alvónak tűnjön, ám sokszor feküdt háttal a nézőknek – innen is adódik a két állapot közti homályt sejtető névadás.

A Balerina Bálterme

Miután beszabadult a filmek világába – és minden egyes választásával ellene ment a hollywoodi mainstreamnek, olyan alkotásokban, mint az Orlando vagy néhány éve az I Am Love – sok hírességgel ellentétben nem adta fel skót gyökereit, épp ellenkezőleg: a környék első (és utolsó) filmfesztiválját rendezte meg 2008-ban a skóciai Nairnben, ahol néhány fontos belépőjegyért vagy egy tálca sütiért cserébe maga a színésznő konferálta fel a klasszikus és modernebb filmeket. És a rendezvény neve? The Ballerina Ballroom Cinema of Dreams, azaz a Balerina Bálterem Álmok Mozija. Swinton ezzel a projekttel állítólag „a romantikát akarta visszahozni a filmfesztiválok köreibe”. A résztvevők azóta is vágyódva emlegetik.

Itt

Számos filmszínész cseréli le a kamerák egyik oldalát a másikra pályájuk során – gondoljunk csak George Clooney Március idusa című filmjére, melyben a sármos színész rendezőként is kipróbálhatta magát – ám Swinton még egy lépést tett hátra: élettársával együtt tollat ragadtak, és egy 15-perces kisfilmet írtak egy hotelcsoport számára, amely még nincs is egy hónapja, hogy kikerült a közönség elé. A filmet egészen illusztris társaság valósított meg: a modell Agyness Deynnel a főszerepben (aki Dior, Versace és YSL ruhákban jár-kel a snittek alatt) rendezőnek az I Am Love-ban megismert Waris Ahluwaliát kérte meg, a zenét pedig Jason Schwartzman szerezte. Az eredmény önmagáért beszél.

Beszélnünk kell Kevinről

Miközben Swinton pályáját mindig is a furcsa, alternatív filmek határozták meg (néhány ritka kivétellel, mint például a Narnia krónikái-sorozat), legújabb filmje különáll a többitől. Ezért is került bele ebbe a felsorolásba, ugyanis a színésznő itt többet mond el a film nagy részét kitevő némajátékával, mint bármelyik szövegével. A szülés utáni depresszió és a szülői tehetetlenség esszenciáját megragadó alkotás érthetetlen módon nem hozott egy újabb Oscar-jelölést Swintonnak, pedig számos kritikus szerint élete legjobb alakítását hozza a filmben. Ezért is kell beszélnünk róla.

A fentieken kívül Swinton még számos művészeti ágban jeleskedett az elmúlt 30 évben – nemrég például vokalistának állt be Patrick Wolf The Bachelor-albumán, azelőtt pedig olyan színdarabot hozott létre, ahol csak olyan színésznők voltak, akik hozzá hasonlóan voltak kimaszkírozva. Nem véletlenül mondtuk, hogy regényt kéne írni róla. Vagy színdarabot. Vagy egy posztmodern eposzt...

Szöveg: Almássy Noémi