Az élet körforgása

Legalább egy szót nagyon sokan tudnak szanszkritül: a samsara a lét körfogását jelenti.

Alkotóinak szándéka szerint ez a szöveg és magyarázó feliratok nélküli film azt a megfoghatatlan, mégis működő összekapcsolódási pontot igyekszik megtalálni és megmutatni nekünk, nézőknek, amely a keleti vallások szerint átível életeinken, újjászületéseinken. Spirituális utazást ígérnek, amely, idézem, „fájó mélységekből szárnyal a csodák felé, megvilágítja a kapcsolódási pontokat az emberiség és a természet között”. Ezek után kétségkívül az én hibám, hogy színpompás utazási vagy természetfilmre számítottam, amelynek célja a gyönyörködtetés, és nem a meghökkentés. Valószínűleg alaposabban el kellett volna olvasnom a filmajánlót, miszerint „a döbbenetes vizuális élmény alapját a szent földek, a katasztrófa sújtotta övezetek, ipari komplexumok és természeti csodák lélegzetelállító látványa adja”. Én azonban nem fogtam gyanút, leragadtam a természeti csodáknál, így igencsak váratlanul ért, hogy a valóban nagyon szép látványt nyújtó pagodák és hegycsúcsok után egyszerre csak dőlni kezdtek a felvételek a rondábbnál rondább nyomornegyedekről, visszataszító húsgyárakról, túlzsúfolt városokról, gusztustalan szeméttelepekről, katasztrófának áldozatul esett, kihalt falvakról, miegyebekről. Még az eredetileg vonzónak vagy legalább ártalmatlannak tűnő képsorok is egy idő után többnyire riasztó fordulatot vettek, az első látásra játékbaba-dekorálónak tűnő munkásról például a kamera hamarosan kiderítette, hogy valójában frusztrált férfiak szexjátékának készülő műanyag nőknek festi nagy gondossággal a hosszú szempillákat.

A kolléganőm ilyenkor szokta bánatosan megcsóválni a fejét, és kijelenteni: ez a világ megérett a pusztulásra! Ami egyfelől még igaz is lehet, másfelől én a magam részéről nem azért nézek meg egy természetfilmet, hogy ezt dörgöljék az orrom alá. De ismétlem, tagadhatatlanul az én hibám, hogy nem nyomoztam le gondosabban a filmet, mielőtt gyanútlanul beültem a moziba. Amilyen naiv vagyok, még a legdurvább képek után is egyre abban reménykedtem, hátha lesz ez még jobb, és valóban bele is keveredett a kiábrándító felvételek közé néhány megnyugtatóbb, például a mandalakészítő szerzetesekről vagy a leghíresebb európai templomokról. Ezek azonban csak a kevés számú kivételt jelentették, és amikor csak nem akart pozitívabbra váltani a film hangulata, óhatatlanul eszembe jutott A hókirálynő című Andersen-mese. A történet, ha valaki netaláltán régen olvasta volna utoljára, azzal kezdődik, hogy az ördög összetöri a tükrét, és akinek ezekből a gonosz tükörcserepekből akár csak a legkisebb darabka is a szemébe kerül, az attól kezdve kizárólag a rosszat és a csúnyát veszi észre az emberekben és a környezetében. Biztos, hogy a világ sajnos tele van rossz és csúnya dolgokkal, és a Samsara alkotói nyilvánvalóan erre szerették volna felhívni a figyelmünket. (Igaz, az nem derült ki, ezek a csúnya dolgok pontosan hol találhatók, mert kísérőszöveg és felirat híján csak találgatni lehetett, vajon éppen hol is járunk.) Ám vezesse bármilyen jó szándék is alkotókat, én nem szeretném, ha az ördög torzító tükrének egy szilánkját akaratom ellenére beletolnák a szemembe, úgyhogy legközelebb jobban résen leszek.