10 ok, amiért meg kell nézned az Ultra című filmet

A rögvalóságban rejlenek a legnagyobb drámák.

Ha azok közé tartozol, akik rendszeresen veszik a fáradságot, futócipőt húznak és pár kilométert lefutnak alkalmanként, egész biztosan érdekelni fog, milyen részt venni a világ egyik legkeményebb futóversenyén. Az Ultra egészen másképpen dolgozza fel a történéseket, mint, mondjuk, egy sportközvetítés: csak annyi információval szolgál a körülményekről, amennyi feltétlenül szükséges a megértéshez, nem rág szájba, ugyanakkor szívbe markolóan érzékelteti, mit él át, aki vállalkozik a táv teljesítésére Athéntól Spártáig, szinte résztvevővé téve a nézőt. Készülj zsebkendővel, mert érzelmi hullámvasútra fogsz ülni. A felvételek nagy része a 2015-ös Spartathlon alatt, valós időben készült, más részük pedig a szereplők mindennapi környezetében, így hamar kirajzolódnak a karakterek – hát persze, hogy egyre jobban fogsz izgulni értük!

Nem érted, mi a jó abban, hogy emberek rengeteg áldozatot hoznak és másfél napon át szenvednek, csak, hogy aztán - ha egyáltalán sikerül célba érni - kapjanak egy olajág-koszorút és egy korsó vizet? Eleve utálsz futni, és a maratonról leginkább az idegesítő forgalomkorlátozások jutnak eszedbe? Az Ultrát látva érezni fogod, hogy mi végre az emberiség legújabb kori futásmániája. A film műfaja „kreatív dokumentumfilm”, ami azt jelenti, hogy megmaradnak a klasszikus dokumentumfilmek erényei – esetenként a szereplőket követő kézikamera, a lemeztelenített valóság, a kivárás, az, hogy nem maradunk le semmiről, ami fontos –, de a külső valóságot az egyes személyekben lezajló belső történések kísérik. A sebek a combon épp olyan finoman árnyalják a képet, mint a váltakozó érzelmek az arcokon. Belegondoltál már, mit okozhat a bőrnek egy rövidnadrág 36 óra futás után, ha minden lépésnél ugyanott dörzsöl egy kicsit?

„Amikor azt kérdezik, miért futsz, olyan, mint ha azt kérdeznék, ki vagy te” – mondja a rendező, Simonyi Balázs, aki egyben a film által végigkövetett öt futó egyike. Őt magát egykor tartósan rossz lelkiállapota és válási krízise indította el futni, de mindenkinek más az indíttatása. Egy francia szereplő, Gilles Palleruelo például így fogalmaz: „Azért futok, hogy megtudjam, miért futok. És minél többet futok, annál jobban szeretném tudni”. Mindannyian cipelünk valamit, ahogy a filmben felvillanó óceánjáró is tette valamikor, amely Athén partjainál fekszik a tengerben. Ha mást nem, hát a tulajdon testünket és lelkünket visszük önkéntelenül, amivel azért mégiscsak kezdeni kell valamit. Sokan élnek azzal az előítélettel, hogy a szenvedélyes futók a szembenézés elől menekülnek. Az Ultra alapján úgy tűnik, ennek épp az ellenkezője igaz. Ahogy a rendező is mondja: a futás utálatos, mert folyamatosan tükröt mutat. Csodálatos, mert tényszerű, egyszerű és tiszta. Neked mi a rakományod?

A film egyik szereplője, Szabó Béla ötször indult el korábban a megmérettetésen, és még egyszer sem ért célba. A stáb már javában forgatott vele itthon, mikor kiderült, hogy a versenybírók új szabályt hoztak: nem jelentkezhet a Spartathlonra olyan, aki ötször már sikertelenül próbálkozott. Mit tesz ilyenkor egy valódi sportember? Túllép a csalódáson, és tovább küzd, ahogy a körülmények engedik. Béla úgy dönt, a hivatalos verseny után két nappal indul neki az útnak, és megcsinálja, egyedül. „Nekem sosem volt ehhez tehetségem, nekem szorgalmam volt” – mondja a filmben. A sajtótájékoztatón az összes futó egyetértett abban, hogy a tehetség itt értelmezhetetlen fogalom, hisz futni mindenki tud. A kérdés az, ki mit akar kihozni belőle. „Nem az a hangsúlyos, hogy az ember hányadikként ér célba, célba ér-e egyáltalán, vagy, hogy sikerült-e akár a saját maga legjobb teljesítményét nyújtania, hanem az, hogy mindebből magának mit visz haza.” – mondta nekünk Annett Bahlcke, a német ultramaratonista.

Annett maga versenyez évről évre, de megismerjük Béla feleségét, Juditot, és a francia srác, Angel édesanyját, Françoise -t is, akiknek segítőként óriási a szerepük: teljes erőbedobással kísérik végig szeretteiket a versenyen, gondoskodva róluk és lelket öntve beléjük. A nők megtartó ereje végig jelen van a filmben. A résztvevőkkel beszélgetve a sajtótájékoztatón kiderült, hogy a futóversenyeken már egyáltalán nem kikezdhetetlen a férfiak fölénye. „Minél extrémebb a táv, a két nem annál közelebb kerül egymáshoz teljesítményben, időeredményben” – mondja a rendező – „és az eltérés az évek során egyre kisebb”. Lubics Szilviát 2014-ben mindössze nyolc férfi győzte le a Spartathlonon, Nagy Katalint 2016-ban három. Az idei Ultrabalatonon Maráz Zsuzsanna volt az 5. leggyorsabb versenyző abszolútban. „A nők toleranciaküszöbe magasabban van, koncentráltabbak, kevesebbet hisztiznek, többet elviselnek,  jobban bírják a terhelést, hatékony az energiafelhasználásuk, és persze többet mosolyognak.” – mondja Simonyi Balázs. „Eljön a nap, amikor egy nő az összes férfit megelőzi egy ultramaraton versenyen”- teszi hozzá Françoise.

Az ultramaratonistáknak megvan a maguk szubkultúrája, amit most testközelből ismerhetünk meg. A Spartathlon tele van visszatérőkkel, sokan ismerik egymást. A film díszbemutatóján Budapesten nem csak a szereplők és családjaik, hanem rengeteg futó és a futóvilág prominens személyiségei is ott voltak, például Kostis Papadimitriou, a Spartatlon korábbi elnöke, Lubics Szilvia, Szűcs Csaba, maratoni csúcstartónk, valamint a hazai nagyobb aszfaltos és terepfutások főszervezői, mint Márkus István, Zelcsényi Miklós és Csanya. A filmhez aktív közösségi élmények is kapcsolódnak, a miskolci Cinefest alatt például ötven hobbifutó csatlakozott egymást váltva a stábtagokhoz egy különleges futásra: a Spartathlon teljes útvonalát vetítették le, audiókommentárokkal és az útvonalat futópadon lehetett megtenni valós időben.

Nem csoda, hogy korábban nem készült hasonló alkotás: a verseny alatt történteket csak egyszer lehetett felvenni, a szereplők sztoriján közel 50 ember dolgozott 40 órás műszakban, és mivel a rendező maga is futott, az instrukciókat előre adhatta csak meg, felkészülve a legkülönbözőbb eshetőségekre. Két és fél éven át tartottak az előkészületek, a casting és a kiegészítő forgatások, 7 országban 83 nap alatt, nemzetközi koprodukcióban. Az utómunka újabb másfél éven át zajlott. A végtelen mennyiségű nyersanyagot zseniális munkával a tapasztalt német vágó, Thomas Ernst szedte ráncba, a producer és másodrendező Józsa László volt, aki korábban több Ultrabalaton forgatást is levezényelt.

Dokumentumfilm létére az Ultra kifejezetten szép képekkel operál, és a vizuális összhang az előbb említett hektikus körülmények ellenére is megvalósul. Sikerül elkerülni a fölösleget, a tájból, például, pont annyit látunk, amennyi szépen benn tart minket a flowban, de néhány snittből érzékeljük azt is, hogy a helyiek a falvakban mennyire magukénak érzik a Spartathlont. A készítőket a western filmek képi világa inspirálta. Szerettük a drónfelvételeket, és az imádkozó sáskát az úton, de persze az emberi arcnál ez esetben sincs izgalmasabb közvetítő felület.

Az Ultrát moziban vetítik szeptember 21-től itthon országszerte, majd Athénban és Berlinben is, közönségtalálkozókkal egybekötve, de már eddig is közel kétszázezren látták, köszönhetően az HBO Europe-nak, akivel koprodukcióban készült a film; vetítették a tévécsatornájukon és bevették az online repertoárba is. Széles tehát a közönség, és a rengeteg munka, mint a legtöbb esetben, szakmai szempontból is megtérülni látszik - egy óriási trófeáért szurkolhatunk: az Európai Film Akadémia a 15 legjobb európai dokumentumfilm közé választotta az Ultrát, november elején kiderül, hogy bekerülnek-e az öt jelölt közé, és decemberben pedig az, hogy ezt a kitüntetést díj is kíséri-e.

Nem csak a futást – bármit, ami neked fontos, amiben hinni tudsz, amit nem fogsz feladni, akkor sem, ha elsőre, másodszorra, vagy harmadszorra nem sikerül, és akkor sem, ha a barátaid meg a rokonaid már a falra másznak a szenvedélyedtől, és megpróbálnak róla lebeszélni. Hogy elhatározd, megvalósítsd, és aztán learasd a babérokat.

Köszi, Ultra! Időben szóltál.