10 csodás könyv, amit egy nap alatt elolvashatsz

Azt mondod, nincs időd olvasni? Nem kell feltétlenül többkötetes családregényekhez nyúlnod! A legjobb klasszikusok között is találsz olyan műveket, amelyeknek néhány óra, vagy egy hétvége alatt is a végére érhetsz. Vezető szerkesztőnk, Mörk Leonóra gyűjtése.

Sokan kérdezik tőlem, mikor érek rá olvasni meg írni. A standard, és az igazságnak teljesen megfelelő válaszom az, hogy olyankor, amikor mások tévét néznek: esténként és hétvégenként. Való igaz, többkötetes, vastag családregényeknek nehéz nekirugaszkodni, ha nem tudjuk, 10 oldal után mikor érünk majd rá legközelebb elővenni a könyvet, bár annak is megvan a bája, ha hetekre elmerülhetünk egy történetben. Ha azonban nincs sok időnk, érdemes a rövidebb klasszikusok közül válogatnunk!

Számomra ez a kisregény elsősorban a felnőtté válásról szól, arról, hogyan tanulunk meg felnőttként napirendre térni olyan emberi helyzetek fölött, amelyeket gyerekként rendkívül fájdalmasként éltünk meg. Talán azért is érintett meg annyira a történet, mert a főszereplőhöz hasonlóan nekem is volt általános iskolában olyan barátnőm, akit – legalábbis akkor úgy éreztem – jobban szerettem, mint ő engem, és valahányszor mással játszott, mindig hét tőrrel hasadozott a szívem. Fel kellett nőnöm ahhoz, hogy megértsem, nem bántani akart, csak egyszerűen más természet volt, mint én, társaságkedvelőbb, kevésbé egy személyhez ragaszkodó. Tonio Krögernek még két dolgot köszönhetek. Egyrészt Lübecket, ahová a kisregény nyomán kaptam kedvet elmenni, és a saját szememmel látni a házat, ahol a fiú szerelme, Inge lakott, a piacon, „a kőcsipkével dúsan magasodó gótikus kút mögött”. Másrészt Theodor Stormot, aki Mann kedvenc írója volt, akiről itt hallottam először, és akinek észak-német szülőföldjén játszódó novelláiba azonnal beleszerettem.

Az írótól először a Tonio Krögerben is említett Immensee-t olvastam, és ez jó választás lehet mindenkinek, aki még nem ismeri őt. Az abszolút kedvencem azonban a két idősíkon játszódó, romantikus történet, az Aquis submersus, és mindenkinek csak azt tudom tanácsolni, ne riassza el a cím! Storm szerkesztője helyében én egészen biztosan megpróbáltam volna rábeszélni más címre, de az író valószínűleg az a típus volt, aki ragaszkodik a saját elképzeléseihez, és ezek szerint az akkori olvasóközönséget sem zavarták a latin szavak. A jelentése egyébként „vízbe fulladt”, és ily módon spoilerként is szolgál, mivel erre a szomorú sorsra jut a főszereplők, a 17. századi festő, Johannes és szerelme, a nemeskisasszony Katharina kisfia. A kisregény érdekessége, hogy ha eljutunk az Északi-tengerhez, a Drelsdorf nevű városka protestáns templomában megnézhetjük azt a középkori festményt, amin egy sötét ruhás, sápadt kisfiú tart a kezében egy piros szekfűt, és ami az ihletet adta a történethez. A fagerendás, freskókkal díszített templom faragott padjaiban üldögélve mintha ide-oda cikáznánk a 17., a 19. és a 21. század között: fura, de varázslatos élmény.

A Jane Eyre-t biztosan mindenki olvasta, a Shirley-t talán kevesebben, ahhoz pedig valószínűleg az írónő rajongójának kell lenni, hogy a kezünkbe kerüljön ez a karcsú kötet. A regény ugyanúgy jórészt önéletrajzi ihletésű, mint a Jane Eyre: azokra az élményekre épül, amiket Charlotte Belgiumban, egy lánynevelő intézetben tanulva szerzett. A főszereplő azonban ez alkalommal nem nő, hanem férfi, az eredeti cím szerinti The Professor, aki szakít gazdag rokonaival, és angoltanári állást vállal egy brüsszeli fiúiskolában. Ahogyan az írónő, úgy ő sem szerez túl kedvező benyomást a belgákról, főleg a szomszédos lányinternátus igazgatónőjének ármánykodása zavarja. Ám ekkor felbukkan az óráján egy különös tanítvány, a bájos Mademoiselle Henri, aki tökéletes angol kiejtéssel beszéli a nyelvet, amit állítólag nem is tud. A szerző első, és annak idején visszautasított regénye nyilván kevésbé sokrétegű és összetett, mint a Jane Eyre, de ez is igazi Brontë-történet, bele lehet feledkezni.

Van, akit zavar, ha egy regényben nem történik minden oldalon valami izgalmas, váratlan, ne adj' isten vérfagyasztó. Én viszont nagyon szeretek olyan könyveket olvasni, ahol a hangsúly nem annyira a történetre, mint az író által megteremtett sajátos hangulatra esik. Nem véletlenül számít az egyik kedvencemnek Krúdy, tőle is a két színésznő kalandjait végigkísérő A vörös postakocsi. Szilvia és Klára jönnek-mennek a békebeli Pesten, sétálni járnak a Duna-partra, színházba viszik a nagynénit a Városligetbe, kikocsiznak a budai hegyekbe, és régi szerelmeik lábnyomát vélik felfedezni eldugott kis cukrászdákban. Zavarba ejtő feladat lenne összefoglalni, valójában mi történik velük, Krúdy nyelve azonban olyan erőteljes, hogy az akciódús cselekmény nem hiányzik. „A régi kerten imbolyogva mennek át letűnt idők nagyszerű asszonyainak árnyékai, a kastély tornya fénylik az éjszakában.” „A nagy fák olyan mélázó némasággal állottak a ház körül, mintha alattomban az estét várnák, hogy elszökjenek a tájról.” Ilyen mondatokat se azelőtt, se azóta nem írt le senki.

Poe is azok közé a rendkívüli hangulatteremtő erejű írók közé tartozik, akiknek egy-egy novellája vagy kisregénye még napokig a hatása alatt tart minket. Az aranybogarat valamikor gimnazista koromban olvastam először, egy megsárgult papírú Olcsó Könyvtár kiadásban, és a mai napig emlékszem rá, mennyire magával ragadott a történet. Kalózok, titkos sziget, elrejtett kincs: azt hihetnénk, ez inkább fiúknak való sztori, de ez a világ az én fantáziámat is mindig megmozgatta. Később angolul is elolvastam (bizonyos kifejezéseket ugyanis a magyar fordítónak külön meg kellett magyaráznia), és azóta is várom, hátha egyszer nekem is a kezembe akad egy régi pergamendarab, amire titkosírással jegyezték fel az elrejtett kincs lelőhelyét.

Valószínűleg sokan viszonyulnak úgy ehhez a klasszikushoz, mint az öcsém a Harry Potter sorozathoz: azért nem olvassák el, mert a legjobb poénokat már mind hallották belőle. Bár ez csak vicc, az biztos, hogy azokat a fordulatokat, miszerint „Minden állat egyenlő, de egyes állatok egyenlőbbek a többinél”, illetve „Fegyelem, elvtársak, vasfegyelem!”, az is ismeri, aki soha kézbe nem vette Orwell művét. Mégis érdemes, ahogyan a reformátorok fogalmaztak, ad fontem, azaz visszatérni a forráshoz, mert nagy felismerésekben lehet részünk.

Még egy klasszikus, amiből az is fejből idéz, aki soha nem olvasta végig. Az egyik fiatal lány ismerősöm a fiúk tesztelésére szokta használni: aki nem ismeri kellő alapossággal a szövegét (és erről azért viszonylag könnyű meggyőződni), az nála nem jöhet komolyan szóba partnerként. Akinek viszont nem az a kedvenc idézete belőle, hogy „jól csak a szívével lát az ember”, hanem inkább a szomjoltó labdacsok esete, amikkel heti 53 percet meg lehet takarítani, az átmegy nála az első szűrőn.

Gyerekkoromban azzal teltek a nyaraim, hogy végigolvastam a nagyszüleim könyvespolcán sorakozó Jókai-összkiadást. Talán ezért is érintett fájdalmasan, amikor nemrégiben egy magyartanár oda nyilatkozott, felejtsük már el Jókait, értsük meg, nem lehet lenyomni a mai gyerekek torkán, olvastassunk velük inkább krimiket meg modern szerzőket. Hát, akinek Jókai nem elég kalandos, annak nem tudom, mi kell! Ez a műve egészen más, mint a magyar történelem legemlékezetesebb eseményeit feldolgozó nagyregényei, viszont kimondottan fordulatos, rejtegetett szép lánnyal, boszorkánnyal, hóhérokkal, hegyi rablókkal, ármánnyal és szerelemmel.

Mikszáth is az az író, akihez időről időre visszatérek, attól függően, milyen hangulat felidézésére vágyom. Ő soha nem tudott hibázni, akár vastag regényt írt, akár elbeszélést, a hangja összetéveszthetetlen. A Kísértet Lublón olvasói sem panaszkodhatnak arra, hogy ne lenne fordulatos a cselekmény, szerelmes férfi, furfangos szépasszony, valódi és hamis aranyak, éjszaka felbukkanó kísértet, folyton új szeretőkre vadászó király – nem csoda, hogy a történet a filmesek fantáziáját is megmozgatta, és a 70-es években, amikor még jutott pénz ilyesmire, a kor legjobb színészeivel (Cserhalmi György, Bordán Irén, Garas Dezső, Kállai Ferenc) készült belőle feldolgozás.

Ezt a könyvet egyetemista koromban adta a kezembe egy kedves anyai barátnőm, akitől más, emlékezetes olvasnivalókat is kaptam, például az ő ajánlására ismerkedtem meg Szabó Magdától a Régimódi történettel. A kis Momo történetét egyszerre találtam fájdalmasnak és meghatónak, ahogyan őt magát is egyszerre találtam kedvesnek és idegesítően nem normálisnak, miközben haladtam előre, hol az egyik, hol a másik érzés kerekedett felül bennem. Közben pedig megtanultam értékelni, milyen órási szerencsém van, hogy nem olyan körülmények között kellett felnőnöm, mint ennek a kisfiúnak.

Mörk Leonóra