„Szeretek olyan történeteket mesélni, amik feszegetik a határokat”

Az Emily Párizsban sztárja mára bebizonyította, jóval több potenciál rejlik benne, mint hogy folyton csak a szemöldöke kapcsán emlegessük. A 32 éves Lily Collinsszal öngondoskodásról, önmagunk megtalálásáról, jótékonykodásról és Emily elképesztő ruhatáráról beszélgettünk.

Már kétéves kora óta színjátszással foglalkozik Lily Collins, akit az elmúlt években leginkább az Ahol a szivárvány véget ér és a To The Bone című filmekból ismerhetett meg a közönség. 2013-ban aztán a Lancôme szépségnagykövete lett, az igazi áttörést azonban a Netflix tavalyi sikerszériája, az Emily Párizsban hozta el neki. A Párizsban munkát kapó reklámtanácsadó szerepe egyenes ági belépőt jelentett számára Hollywood A-listás hírességei közé. A 32 éves színésznőre nagyobb figyelem vetül, mint korábban bármikor, egy dolog azonban nem változott: továbbra is őrzi szépségnagyköveti pozícióját.

Az Elle újságírója a karrierjéről, a kedvenc szépségápolási termékeiről, valamint az öngondoskodás fontosságáról faggatta Lily Collinst.

Elle: Immár nyolc éve vagy a Lancôme nagykövete. Hogyan alakult a kapcsolatod a márkával ez idő alatt?

Lilly Collins: Nagyon hálás vagyok, hogy nyolc év után még mindig ehhez a családhoz tartozom. Mindig is csodáltam a Lancôme hűségét a nagyköveteikhez és a vásárlóikhoz. Nem hiszem, hogy számítottam volna arra, hogy egy olyan hatalmas cég, mint a Lancôme, ilyen kicsinek fogja érezni magát; tényleg olyan az egész, mint egy család. Számos különböző városban és országban találkoztam a csapat csodálatos tagjaival. Mivel annyi fotózáson vettem részt, nagyon jól ismerem a fotósokat, de imádom a sminkeseket és a fodrászokat is. A márka nagyon együttműködő, és szeretem, hogy csak fel kell vennem a telefont, és megbeszélhetem bárkivel az új termékeket vagy az esetleges ötleteimet. Érdekes volt látni, hogy az évek során az edgy irányba mozdult a márka. Ha visszatekintünk az első kampányomra, és összehasonlítjuk a mostaniakkal, láthatjuk, hogy a Lancôme márkaként folyamatosan fejlődik, figyel a fogyasztókra, és reagál arra a korra, amelyben élünk.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Lily Collins (@lilyjcollins) által megosztott bejegyzés

Elle: Mit jelent számodra a szépség?

L.C.: Azt jelenti, hogy belsőleg boldog vagyok. Amikor a leginkább kiegyensúlyozott vagy, a legigazabbnak érzed magad, amikor az vagy, aki a leginkább saját magad vagy – akkor lehetsz boldog. Én ezt úgy írnám le, mint egy mély tudást. Amikor kapcsolatba tudsz kerülni a mély tudásoddal, szerintem az boldoggá tesz és elősegíti az önmegvalósítást.

Elle: Korábban azt mondtad, hogy a szépség belülről fakad. Hogyan látod, ez a belső szépség hogy fejeződik ki?

L.C.: Számomra akkor, amikor nevetek. Emellett igazán szeretek segíteni az embereknek és jó hallgatóság lenni. Ettől érzem magam kiegyensúlyozottnak, és úgy érzem, hogy képes vagyok változtatni és visszaadni valamit. Visszatérve a mély tudásra, szerintem az is gyönyörű, amikor úgy érzed, hogy jó úton jársz, és a megfelelő dolgok történnek a megfelelő időben vagy a megfelelő helyen, illetve amikor keményen dolgoztál azért, hogy eljuss valahová, és büszke vagy a döntéseidre, az emberekre, akikkel találkoztál, vagy a dolgokra, amiket tettél.

Elle: Egyszer említetted, hogy megszeretted a szemöldöködet, amit korábban nem értékeltél annyira. Bátorítanál másokat is arra, hogy használják ki és értékeljék a külsejük azon aspektusait, amelyek figyelemre méltóak és különlegesek?

L.C.: Fiatalabb korom óta sok minden változott a divat és a szépség világában, azok az emberek, akiket most szépnek tartunk, gyakran igazán érdekes vonásokkal rendelkeznek. Mindig fontos, hogy tudatában legyünk annak, ha valakire reagálunk, és lenyűgözőnek és érdekesnek találjuk. Vajon azért, mert valami más van bennük, és ha igen, miért nem tudjuk ezt magunkra is alkalmazni?

Amikor fiatalabb voltam, határozottan öntudatosabb voltam a szemöldökömmel kapcsolatban, de anyukám mindig azt mondta, hogy a furcsa dolgok, amelyek mássá tesznek, egyben gyönyörűvé is varázsolnak. Ezt könnyebb mondani, mint megérteni, amikor fiatal vagy, de amikor idősebb lettem, rájöttem, hogy a szemöldököm tesz engem igazán magammá, és csak egy van belőlem, szóval miért ne lehetnék az „én”-em legteljesebb változata? Önmagad ezen tulajdonságainak elfogadása azt jelenti, hogy megengeded magadnak, hogy hangos legyél. Azt hiszem, gyorsan megpróbáljuk elhallgattatni magunkat, mert néha attól félünk, hogy ha hangosak vagyunk, vagy ha önmagunk legteljesebb változatát adjuk, akkor nem fognak ünnepelni minket. De ha van hangod, használd. Ha másságod van, hagyd, hogy felragyogjon.

Elle: A bőrünk ápolása tele van rituálékkal. Vannak különleges rutinok, amelyeket követsz?

L.C.: Nagyon élvezem a bőröm ápolását. Szerintem nagyon fontos, hogy a nap végén lemossuk a sminket, hagyjuk a bőrünket lélegezni, és másnap frissen kezdjük a napot. Tudom, hogy néha későre jár, és azt gondoljuk, hogy majd reggel megcsináljuk, de olyan jó érzés frissen és hidratáltan ébredni. Ezért mindig lemosom a sminkem, ehhez Lancôme Bi-Facil sminklemosót használok. Nagyon jól működik. Ezután egy tonikot vagy szérumot használok, például az Advanced Génifique szérumot, vagy esetleg egy maszkot, ha igazán kényeztetni akarom magam. Ezután felviszem a Hydra Zen hidratáló éjszakai krémet, és lefekszem aludni.

Elle: Milyen sminktermékeket találnánk a piperetáskádban, ha belekukkantanánk?

L.C.: Valószínűleg a Lancôme UV Expert fényvédője lenne nálam, valamint a Burt's Bees ajakápolóm. Kézkrém is akadna benne, mert nagyon szeretem a puha kezeket. A nagymamám mindig azt mondta, gondoskodj róla, hogy a kezed puha legyen. Valószínűleg lenne nálam Sourcils Styler átlátszó szemöldökzselé, hogy a szemöldököm mindig friss maradjon. És mindenképpen lenne benne egy rúzs, például a L'Absolu Rouge – csak a biztonság kedvéért.

Elle: Az elmúlt év hihetetlenül nehéz volt sok ember számára, mindannyian értékelni kezdtük az élet egyszerű örömeit. Mi a te egyszerű örömöd?

L.C.: Rájöttem, hogy olyan ember vagyok, aki többet fektet az emberekbe és az élményekbe, mint a dolgokba. A barátaim, és nyilvánvalóan a férjem is, nagyon sokat segítettek és támogattak minden érzésben, érzelemben, bizonytalanságban, amit a járvány alatt éreztem. Átbeszélték velem a dolgokat, akár FaceTime-on, Zoomon, telefonon, híváson, sms-ben, közösségi médián, akármin. Nagy örömömre szolgált, hogy az emberek ennyire nyitottak és hajlandóak voltak megosztani, kommunikálni és segíteni ebben az időszakban. Örömömre szolgált, hogy beszélgettünk az emlékeinkről és a dolgokról, amiket a jövőben szeretnénk csinálni. Végül, a férjemnek és nekem van egy kutyánk, a kis Redford, aki megnevettet minket. Megtanultam értékelni a jelenlétet, hogy érezzem a jót, a rosszat, az idegesítő, az izgalmasat, mindent, mert ez tesz minket emberré. Ez tesz minket élővé.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Lily Collins (@lilyjcollins) által megosztott bejegyzés

Elle: Észrevetted, hogy többet gyakorlod az öngondoskodást?

L.C.: Teljes mértékben! Szerintem az öngondoskodásnak sokféle formája lehet, legyen az terápia, meditáció, egy könyv elolvasása vagy egy csésze csodás kávé. Nem tudtunk elmenni, hogy megcsináltassuk a körmeinket vagy elmenjünk a gyógyfürdőbe. Ehelyett inkább az arcmaszk viselésében, a fürdésben, a kinti sétában, a reggeli meditációs könyv olvasásában, a hálanapló vezetésében leltem örömöt. És abban, hogy végre időt szántam saját magamra.

Elle: Az eddigi karriered gazdag és változatos volt. Olyan az életed színésznőként, amilyennek elképzelted, amikor elkezdted a szakmát?

L.C.: Büszke vagyok magamra, és azt hiszem, ezt ki is mondhatom. Nagy híve vagyok a kemény munkának. És annak, hogy amikor úgy érezzük, jól alakulnak a dolgok, akkor abból valami olyan fog kisülni, ami szintén jó érzéssel tölt majd el. Amikor valami nem jön össze, akkor az okkal történik. Hiszek abban, hogy minden egyes tapasztalatba bele kell merülni, mert tudom, hogy az tanít valamit. Amikor munkát választok, azt azért teszem, mert a projekt vagy a karakter, akit játszani fogok, tanítani fog nekem valamit színészként és emberként. A folyamat ugyanolyan fontos, ha nem fontosabb, mint maga az eredmény. Ahogy idősebb lettem, az is meglepett, hogy képes vagyok egyensúlyt teremteni a munka és a magánélet között. Szeretem a férjemet, a jövőnket és a barátaimat. Nem tudtam, hogy képes vagyok-e erre az egyensúlyra. De szerencsés voltam, hogy ezekkel a hihetetlen nőkkel dolgozhattam együtt, akik megtanították nekem, hogy ez lehetséges.

Elle: Az Emily Párizsban akkor jelent meg, amikor még sokan szenvedtek a világjárvány következményeitől, és különböző mértékű korlátozásokkal éltek. A műsor egy nagyon sötét időszakban nyújtott lehetőséget a könnyedségre és a menekülésre. Milyen érzés volt egy jelenség részesének lenni a történelemnek ebben a pillanatában?

L.C.: Olyan varázslatos, csodálatos élmény volt a sorozat forgatása, de nem tudhatod, hogyan fog ez lejönni, amikor elkészül. Az, hogy egy olyan időszakban jelent meg, amikor az emberek menekülni és utazni, nevetni és mosolyogni akartak, csodálatos volt. Annyira hálás vagyok, hogy az Emily Párizsban egy ilyen nehéz időszakban a menekülés és a boldogság érzését nyújtotta. Ezt adta nekem is, amikor forgattam. Valaki azt mondta, hogy a műsor emlékeztette őket arra, milyen érzés a szórakozás. Szóval az, hogy ezt ennyi embernek tudtam elhozni, igazán különleges volt. A művészet annyira gyógyító tud lenni, akár sírás formájában jön ez a gyógyulás egy olyan filmtől, mint a To the Bone, akár nevetés formájában egy olyan műsoron, mint az Emily Párizsban.

Elle: A show magában foglalja a divatot, Párizst, az újságírást és a közösségi médiát, amelyek mind szerepet játszottak a saját életedben is. Mennyi tükröződik belőled és a tapasztalataidból Emily karakterében?

L.C.: Kicsit úgy érzem magam, mint egy partra vetett hal minden új forgatáson, ahová elmegyek. Ott van az a kisgyerekekre jellemző érzés: „Vajon kedvelni fognak engem? Jól csinálom-e a dolgot? Mit csinálok itt? Itt a helyem?” Az ideges szorongás, a kreatív szorongás. És így kapcsolódtam Emily tapasztalataihoz. Aztán persze merítettem a gyerekkoromból, amikor Angliából Los Angelesbe költöztem, és elég határozott kulturális különbségek voltak. Ráadásul az a gondolat, hogy önmagaddá válsz, fiatal nőként fejlődsz, ahogy Emily is teszi... ez a fejlődés sosem fejeződik be teljesen. Vannak dolgok, amiket az elmúlt másfél évben fedeztem fel magamban, például: „Ó, ezt tényleg szeretem viselni”, vagy „Ezt nem találom viccesnek”, vagy „Nem is tudtam, hogy szeretem ezt a fajta ételt”. A környezetednek és az embereknek köszönhetően, akikkel találkozol, folyamatosan rájössz, hogy ki vagy. Ezt fedezi fel Emily az új környezetében. Elítélik és megkérdőjelezik, mégis hű marad önmagához. Nem arról van szó, hogy megváltoztatod magad. Hanem a tanulásról, a növekedésről és a folyamatos fejlődésre való nyitottságról. És ez olyasmi, amit az utóbbi években sokkal inkább magamévá tettem, személyes szinten.

Elle: Emily öltözködése és szépségápolása irigylésre méltó! Szerepet játszottál a megjelenésének kialakításában? Megtartottad valamelyik ruháját a forgatás után?

L.C.: Patricia Field és Marylin Fitoussi nagyon nyitott és együttműködő volt a divat és a jelmezek terén. Annyira kellemesen meglepett, hogy mennyire együttműködőek voltak. Csak feltételeztem, hogy mindketten zsenik, és pontosan tudni fogják, hogy mit kell rám adni. De amikor találkoztam Patriciával, csak annyit mondott: „Oké, hogy érzed magad? Mit szeretnél felvenni? Milyen sziluetteket, színeket, nyomatokat, meg ezt meg azt?” Elküldött nekem egy sor PDF-eket különböző tervezőkről, hogy bekarikázhassam, mi tetszik. Amikor elmentem az első ruhapróbára, emlékszem, hogy el voltam ájulva. Természetesen az ő zsenialitására támaszkodom, hogy eligazítson, mert olyan jól csinálja a dolgokat, amire én soha nem gondoltam volna. Alig várom, hogy lássam, mit visel Emily a második évadban.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Emily In Paris (@emilyinparis) által megosztott bejegyzés

Elle: Mit vársz izgatottan a karriered következő állomásától?

L.C.: Jelenleg az Emily Párizsbanra koncentrálok, de általánosságban szeretnék továbbra is olyan történeteket mesélni, amelyek feszegetik a határokat, amelyek befogadóak és valami nagyobb dolog részei. Szeretek olyan történeteket elmesélni, amelyeket nehéz elmondani, vagy olyan témákról, amelyeket eddig kerültek. Ilyen például a To the Bone, amely egy olyan témával foglalkozik, amiről az emberek gyakran félnek beszélni. Úgy gondolom, fontos, hogy továbbra is nyitottnak kell lennünk és kommunikálnunk kell, hogy minden korosztály kevésbé féljen megosztani a problémáit, bármilyen formában, legyen az film vagy televízió. Azért is izgatott vagyok, hogy többet fogok producerkedni és tartalmat létrehozni az alapoktól kezdve.  A kulisszák mögött lenni annyira kielégítő és erőt adó, egészen más módon, mint a kamera előtt.

Elle: Olyasvalaki vagy, aki visszaad. Mennyire fontos számodra, hogy a platformodat jótékony célokra használd?

L.C.: Mindig is szószólója voltam annak, hogy a fiatalok beszéljenek és osszák meg a tapasztalataikat, bizonytalanságukat, félelmeiket, reményeiket és álmaikat, és kapcsolódjanak egymáshoz életük egy olyan szakaszában, amikor a legbefolyásolhatóbbak és a legmagányosabbnak érezhetik magukat. Ez olyasvalami, amit már középiskolás korom óta szenvedélyesen támogatok, és még most is, a harmincas éveimben járva is az vagyok. Gyakran még mindig úgy érzem magam, mint az a tinédzser, akinek beszélnie kell a dolgokról. Amire rájöttem, hogy valahol mélyen legbelül mindig önmagunk tinédzser változata vagyunk. Akár a 30-as, 40-es, 50-es, 60-as, 70-es, 80-as éveidben jársz, mindig ott lesz benned az a gyerek, aki kommunikálni akar, és nem érzi magát egyedül. Az, hogy másoknak jót teszek, engem is folyamatosan arra emlékeztet, hogy nem vagyok egyedül.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Lily Collins (@lilyjcollins) által megosztott bejegyzés

Elle: Ha összegyűjthetnél négy nőt – valós vagy kitalált alakot, élőt vagy holtat –, akik inspiráltak téged, kit választanál?

L.C.: Audrey Hepburn, Amanda Gorman –  ő és én mostanában barátkozunk, és minden alkalommal csak ámulok. Aztán van egy csodálatos fotós, Vivian Maier. És végül a nagymamám, Jane.

Forrás: Elle