„Hamar megtanultam, hogy a gyerekek iránti alázat nélkülözhetetlen”

Szerelmek és szerelemprojektek, gyerekek, válások, munkás nyugdíjas évek. Women of Hungary sorozatunkban annak jártunk utána, mi határozza meg a Magyarországon élő nők mindennapjait, mire vágynak, mire büszkék, mit csinálnának másképp? Következzen Bachné Pekáry Zsuzsa óvodapedagógus, óvodavezető portréja Budaörsről.

Az emberek általában megdöbbennek, amikor kiderül, hogy ennyi idősen munkába járok. De nekem ez így természetes: szeretek dolgozni még akkor is, ha óvodáskoromban anyuka akartam lenni, csak anyuka, semmi más. Kisgyermekgondozóként kezdtem, aztán mikor a hatvanas években megszületett az első két gyerekem, elvégeztem az óvóképzőt is, mert mindent tudni szerettem volna a gyerekek fejlődéséről és arról, hogy jól csinálom-e. Hamar megtanultam, hogy a gyerekek iránti alázat nélkülözhetetlen, hogy a gyári munkás és az egyetemi tanár gyerekét, problémáit vagy örömeit pontosan ugyanannyira komolyan kell venni, és hogy mindegyiknek egyéni bánásmód jár. Amit tanultam és a pályán tapasztaltam, saját gyerekeim kapcsán is sokat segített: kisebbik fiamat, akit már negyven felé szültem, sokkal szabadabban tudtam nevelni.

Fiatalabb koromban sokszor nehezen ment, 70 éves korom után viszont már tudok működő egyensúlyt tartani munka és család között. A férjem már nem él, de három gyerekem, hat unokám és három dédunokám van, és vasárnap ilyen vagy olyan összeállításban, de mindig sokan ülünk az asztal körül. Többször megfogadtam már, hogy kicsit kíméletesebb életet fogok élni, de még nem megy. Minden hétköznap fél hétkor kocsiba ülök, hogy a dugó előtt beérjek az oviba, közös kávézással kezdünk, aztán rendszerint rögtön akad valamilyen megoldandó lelki ügy: egy szülőé, gyereké. Napközben sokszor csoportban vagyok, máskor ott az adminisztráció, aztán kettő, fél három körül indulok haza.

Az óvoda tartalmat ad az életemnek. A gyerekek leültetnek a babaszobában és tudják, hogy nekem kávét kell főzni, és van itt egy olyan szakmai közösség is, akik nélkül ez az egész nem létezne. Addig szeretném csinálni, amíg bírom, és most úgy érzem, a feladatok inkább karban tartanak, mint fárasztanak. Hiába közelítek a nyolcvanhoz, még mindig szeretnék bizonyítani, ma is elégedettséggel tölt el egy kihívást jelentő helyzetben, hogy megcsináltam. Nem tudom, mi lesz 3-4-5 év múlva, de azt igen, hogy szeretném megőrizni és átadni a számomra fontos szakmai és emberi értékeket. Esténként mostanában horgolok, mert azt tervezem, hogy megjavítom anyukám régi csipkéit, és a gyerekeknek adom ajándékba.

A cikk eredetileg az Elle magazin 2021. novemberi lapszámában jelent meg.