Egy buli oldotta fel a forgatókönyvíró évtizedes szorongásait?

Georgia Pritchett életét gyerekkora óta a szorongás határozta meg, de mióta felismerte, hogy a frusztráció több szempontból is jobb emberré tette, felhagyott az aggódással, és magáévá tette az örök zaklatottság pozitívumait.

Az aggódás háztartásában nőttem fel - írja saját történetéről Georgia Pritchett (forgatókönyvíró, Utódlás, Avenue 5, Futás stb.). Családi legenda, hogy a bátyám első szava egy bocsánatkérés volt a földtől, amiért elesett. Emlékszem, hogy a babakocsiban ülve a bilizésen izgultam. Híres voltam arról is, hogy csecsemőként zaklatottan rágcsáltam a cuclimat. Az aggódás családi tevékenység volt nálunk: még a kutya is beszállt, mielőtt kiskutyáknak való Prozacot írtak fel neki azután, hogy néhány sivár héten keresztül csak bámulta a falat, és nyüszített.

Gyerekként gyakran aggódtam a szörnyek miatt az ágyam alatt. Nem azért, hogy léteznek-e, természetesen voltak szörnyek az ágyam alatt. Azon izgultam, vajon kényelmes-e ott nekik. Hogy tudnak azon a kemény padlón aludni a porban? Néha az ágy alatt aludtam, hogy ők feküdhessenek az ágyba.

Anyukám azzal próbálta enyhíteni a szorongásomat, hogy vett nekem egy plüssmacit – hogy legyen valaki, akinek elmesélhetem az aggodalmaimat. De csak rá kellett nézned a mackóra, és láthattad, komoly problémái vannak. A szemöldöke kötött volt, és összehúzott, a kis szájvonala bizonytalan, a fülei pedig összevissza álltak. Szorongó Mackónak neveztem el. Próbáltam rajta segíteni, de esélytelen volt ennyi neurózissal… Vagy az én voltam?

Egy neurotikus gyerek számára a legártalmatlanabb kommentek is aggódásspirálhoz vezethetnek. Ha egy Legót a földön hagytam, a nagymamám gyakran mondogatta: „Mi lesz, ha a királynő jön teára?” Én pedig elkezdtem rettenetesen félni a királynőtől. Folyamatosan attól tartottam, hogy egyszer hirtelen megjelenik nálunk.

Tudtam, hogy extrém módon szorongok, de sosem gondoltam, hogy ez rossz lenne; azt feltételeztem, hogy mindenki így működik. És igen, megszállottan aggódtam, de ez sosem vezetett egyéb pszichológiai problémához, és sosem volt szükség gyógyszeres kezelésre. Míg a szorongás, mint pszichés rendellenesség megnyomorítja az embert, én egyfajta hobbiként tekintettem az aggodalmaskodásra. Így voltam behuzalozva.

De aztán 13 éves korom körül egyértelművé vált, hogy nagyon különbözöm a barátaimtól. És tinédzserként a „más” az utolsó dolog, ami lenni akarsz. Míg az osztálytársaim a körmeik vagy a hajuk miatt idegeskedtek, én amiatt, hogy nincs-e egy ritka genetikai rendellenességem, ami az egyik végtag óriásira növését okozza. Állandóan egymáshoz méregettem a lábaimat.

Irigyeltem a barátaimat és az ő (viszonylag) gondtalan életüket. Emiatt természetesen elkezdtem aggódni, hogy túl sok időt töltök aggódással. Más voltam, mint a többiek, pedig nagyon-nagyon nem akartam más lenni. Fiatalon is szörnyű érzés volt, amit aztán felnőttkoromra se nőttem ki, amikor az aggódás miatti aggódás már felemésztett. Meggátolt abban, hogy emberekkel találkozzak, vagy szerelmes legyek. A bulizásra kész rémálomként tekintettem: mit fogok felvenni? Vajon nem fogok egy kanapén ülve megfulladni? Nagyon nehéz úgy fenntartani egy kapcsolatot, ha – ahogy egy korábbi partnerem mondta – az egyik fél minden pillanatra kidolgozott már egy negatív végkifejletet.

És vannak szakmai kihívások is. Forgatókönyvíró vagyok, így nemcsak amiatt kell aggódnom, hogy abbahagyjam az aggódást elég időre ahhoz, hogy dolgozni tudjak, hanem azon is, hogy továbblépjek az elkerülhetetlen bukás érzésén. Azt mondják, a forgatókönyvírás tökéletes munka egy szorongó embernek. A munka legnagyobb részét otthon végzed a pizsamádban. Teljesen anonim. Senki sem tudja, hogy az író hogy néz ki. Senki sem tudja a nevét. Más emberek – a színészek – beszélnek helyette. Neked pedig elég csak kikandikálnod a világra a soraid közül. És szerencsés vagyok, mert a sorozatokat, amiken dolgoztam, Az alelnököt és az Utódlást, jól fogadták.

De az internalizált nyomás, hogy olyan legyek, mint a kortársaim, megmaradt. Nem akartam többé különbözni. A húszas és harmincas éveim során próbáltam legyőzni az szorongást, mindig sikertelenül. Kipróbáltam a jógát, de nem vagyok túl hajlékony (ami ugye önmagában stresszforrás), teszteltem egy mindfulness appot, de folyamatosan a jövőt érintő félelem és aggodalom, valamint a megbánt múltbeli tetteim és a miattuk érzett bűntudat között ingáztam.

Elmentem egy homeopatához is. Megkérdezte, hogy sok tejterméket eszem-e. Mondtam, hogy nem… de sok vajat igen. Tehát igen, sok tejtermék. Aztán kifutottunk az időből. Ezután egész éjjel éberen feküdtem, és azon stresszeltem, hogy rossz választ adtam a kérdésre. Semmi sem működött.

Egészen addig, amíg gyerekeim nem születtek. Neurológiailag sokszínű gyerekeim. A fiúknak, most 12 és 15 évesek, ugyanis többletigényeik vannak. A szeretetük és a különbözőségük szeretete felszabadított. Az élet csupa meglepetés velük. Legyen szó arról, hogy ki kell üríteni a szemeteskukát, mert a gyerekem vissza akar ragasztani egy lábujjköröm-darabot , vagy arról, hogy „Vigyázat! Omladozó kőbánya!” feliratú kerámiaszívet kapok anyák napjára. Vagy, hogy elkapom őket, amint fogkrémmel kenik a falat, majd azt mondják: „Leborotválom a szemöldöködet, hogy ne tudd ráncolni.”

Esetleg amikor éppen takargatom be az egyiket, megkapom, hogy: „Anyu, a szemöldököd olyan, mint egy szép zokni.” Vagy egyikük elájul, amikor szenteste porszívózok, mert azt hiszi, a Télapó szánkója épp landolt a tetőn. Az is előfordul, hogy megnyugtatom az egyik gyereket éjszaka, mert eszébe jut, hogy korábban beütötte a könyökét – és aztán megnyugtatom a következő este is, mert eszébe jut, hogy előző este eszébe jutott, hogy beütötte a könyökét.

Inspiráló volt végignézni, ahogy ők túljutnak a szorongásukon. A fiam korábban félt a buliktól. (Vajon honnan örökölhette?) Utálta, ha emberek jöttek a házba. Nem szerette az ajándékokat, az új dolgokat, a tortát, az éneklést, a lufikat vagy a játékokat. Amikor próbáltam neki szülinapi bulit szervezni, azok általában úgy végződtek, hogy a szobájában bujkált, én pedig a szekrényben sírtam, miközben egy csapat gyerek ült a konyhában, és azon gondolkodott, vajon hol lehet a torta. Szóval, amikor néhány évvel ezelőtt ő kérte, hogy rendezzünk bulit, teljesen elámultam.

Mérnöki pontossággal terveztük meg. Minden meghívott egy kicsit más volt, mint az átlag. Az egyik gyerek megkért, hogy csináljak képet minden szobáról a házban, és küldjem el őket előre. Egy másik arra kért, hogy az ételekről csináljak fotókat, és azokat küldjem el. Volt, aki a játékok iránt érdeklődött, neki el kellett mondani, hogy miket, és milyen sorrendben játszunk majd, mit lehet nyerni, és még a kincsvadászat válaszaira is kíváncsi volt. Egy fiú azt mondta, eljön, de csak a kertben fog álldogálni, egy másik pedig, hogy eljön, de nem száll ki a kocsiból.

Elérkezett a nap, és a gyerekek megjöttek. Egyikük egyenesen a hálószobába ment, és ruhástól az ágyunkba feküdt, a takarót pedig a fejére húzta. Egy másik megette az összes ételt. A harmadik minden játékot megnyert, és minden kincset megtalált. Végül volt, aki csak a kertben álldogált, és aki nem szállt ki a kocsiból. Amikorra megbeszéltük, teljes csendben kihoztam a tortát (a fiam jelezte, hogy nincs éneklés), elfújta a gyertyákat, majd elvittem a tortát (egyikük sem szereti).

A gyerekek mind önmaguk lehettek, ettől az esemény is vidáman telt. Amikor vége lett, az egyik gyerek azt mondta, ez volt élete legjobb bulija, egy másik meg, hogy négy csillagot ad majd neki a TripAdvisoron. Engem pedig ráébresztett, hogy másnak lenni jó dolog, olyasmi, amit meg kell ünnepelni.

Amint feladtam a különbözőségem miatti aggodalmaskodást, és elfogadtam, hogy én már csak ilyen vagyok, nemcsak sokkal boldogabb lettem, hanem elkezdtem kiélvezni a neurózisom előnyeit is. Rájöttem, hogy a szorongás alul van értékelve – igazából rendkívül kreatív dolog. Jó képzelőerő kell ahhoz, hogy belegondoljak abba a rengeteg szörnyű dologba, amit csinálok. A nyugtalankodás megedzi az agyat, akár akarjuk, akár nem. És a pozitív oldala, hogy ha valakinek jó a fantáziája, akkor nemcsak szörnyű, hanem szép dolgokat is elképzelhet.

Ráadásul, a legjobb dolog az aggodalmaskodókban, hogy fantasztikus barátok. Mindig időben megjelenünk, emlékszünk a szülinapokra, viszonozzuk a szívességeket. Törődünk a barátainkkal, odafigyelünk a részletekre, tartjuk a kapcsolatot, szervezettek vagyunk és lelkiismeretesek. Továbbá, ha mi aggódunk minden miatt, te lazíthatsz, és jól érezheted magad.

Mindenkinek szüksége van egy neurotikusra az életében. Több évtized, két gyerek és egy különleges szülinapi buli kellett hozzá, és még mindig van hova fejlődni, de tanulom elfogadni önmagam és a másságomat. Én a szorongás segítségével tartok rendet a világban. Biztonságban érzem magam tőle, és már nem fogok megváltozni. Ez vagyok én, összeráncolt homlokkal, és fantasztikus gyerekekkel.