Az Istennők útján Bologna és Firenze között

Egy utazás, mely meggyógyítja a lelket

Minden egy márciusi ELLE.hu megjelenéssel és egy esős amszterdami délelőttel kezdődött, amikor megnyitottam azt a hívogató, képekkel teli cikket egy olasz túráról, ami később nem hagyott nyugodni. A kifejezetten nőknek szóló vándorút a Bolognát és Firenzét összekötő történelmi útvonalon zajlik, a Toszkán-Emilián Appennineken keresztül. A hat napos út a lelki feltöltődésről, a komfortzóna elhagyásról és önmagunkhoz való visszatalálásról szól, ahol teljes digitális detox, harmónia és csodálatos tájak várnak ránk. Én ezek mindegyikére ki voltam éhezve.

Nem mintha nem kerestem volna magam az elmúlt tíz évben szisztematikusan nyelvek és országok között, de ez a teljes elcsendesedés Gianluca Maini tapasztalt túravezető és természetvédő segítségével annyira inspiráló volt, hogy azonnal felvettem a kapcsolatot az olasz szervezőkkel, Silvia Salmerivel és a Destinazione Umana csapatával. Márciusban még fényévekre volt tőlem az út, viszont egy váratlanul jött betegség és más változások együttesen arra sarkalltak, hogy belevágjak az ismeretlenbe és új írányt adjak az életemnek.

Ellenállva a környezetem óvatos kérdéseinek, hogy mennyire vagyok fizikailag felkészülve az útra, mennyit edzettem és milyen dolgokat viszek majd magammal, engem egyvalami érdekelt igazán: leszállni a repülőről Bolognában és elindulni az úton. Semmit sem terveztem a feltétlenül szükséges túraszetten kívül. Hátizsákos túráról beszélünk, így ez nem okozott gondot az évek alatt, mondhatni, kapszula gardrób méretűre zsugorodott ruhatáram számára sem. Egy nagyobb városban élek, sokat jógázom és biciklin járok mindenhová, ennyit a fizikai erőnlétemről. Tehát minimális előkészülettel és maximális lendülettel vetettem bele magam a túrába, ami minden képzeletemet felülmúlta.

Az Appenninek lábánál jöttem rá, hogy mindenre gondoltam a foglalásnál, csak arra nem, hogy lényegében az egész túra olaszul lesz. Ezen a ponton hálát adtam a gimnáziumi négy év latinomnak és Gianlucának az angol fordításért. Végülis, pont ez a szavak nélküliség segített az elcsendesedésben és a természet megfigyelésében.

Itt csupán annyi dolgom volt, hogy magamra és a testemre koncentráljak lépésről lépésre, engedve az érzelmek minden skáláját jönni és menni. Meglepődve tapasztaltam, hogy a legnehezebb erőpróba nem a fizikai fájdalmaim legyőzése, hanem a fejemben lévő zajok, az aggodalmaim, a szorongásaim és a szűnni nem akaró monológjaim elcsendesítése.

Az évek során gondosan és nagy erőkkel próbáltam elválasztani a különböző nyelveket és identitásaimat egymástól, melyek folytonosan keverednek a mindennapjaimban. Azt tanultam ettől az úttól, hogy nem kell feltétlen és görcsösen leválasztanom őket, mert ezek mindegyike együttesen én vagyok. Mindenben benne vagyok. Talán ez egy hosszú tanulási folyamat kezdete volt, amit az életem végéig fogok magammal vinni, de már nem teherként, hanem kincsként.

És hogy még mit kaptam a túrától bátorságon és felszabadító könnyedségen kívül? A hitet és megnyugvást, hogy minden rendben lesz valahogy. Tudom, ez túl egyszerű üzenet, de nekem annál többet jelent. Ahogyan a természet adta az ütemet a lépteimhez, ugyanúgy adja az élet is a válaszokat és a legváratlanabb pilllanatokban mutat rá az igazán fontos dolgokra, amiket eddig képtelen voltam meglátni.

Erős és nagyon különbözö nőktől tanulhattam, akik mind korban, mind személyiségben egészen különbözőek voltak, és én csak szívtam magamba a tőlük kapott bölcsességet.

Az út végére hatalmas hálát éreztem, hogy lehetőségünk volt együtt végigjárni az Istennők útját és ellopott mosolyokban, hatalmas nevetésekben megismerni egymás történeteit. Hagyni időt arra, hogy megérkezzünk oda, ahol vagyunk. Más életszakaszokban ugyan, de a célunk és a belső késztetésünk ugyanaz volt: kapcsolódni egymáshoz, női sorsokon átívelve, fizikaliag és átvitt értelemben is hegyeket megmászva, egymásba kapaszkodva. Nőnek lenni csoda - ezt éreztem.

Felemelő érzés volt megpillantani a firenzei Piazza della Signoria épületeit és sírva a túravezetőm nyakába borulni. Addigra már elengedtem magam és korlátok nélkül mertem zokogni. Nélküle nem valósulhatott volna meg ez a külső és belső utazás, a könnyedség és bizalom állapota, amit később magunkkal vihettünk a mindennapokba.

Mindenkinek, aki egy kicsit is habozik, hogy belevágjon-e valaha is egy hasonló vagy akár rövidebb túrába, csak ajánlani tudom ezt a fajta utazást. Minden gyönyörével és nehézségével együtt új löketet ad. Felébreszt és rádöbbent az igazán fontos dolgokra az életben, ami persze mindenkinek mást és mást jelent.

Azt tanítja, hogy lehet a fehér lappal kezdeni valamit, amit később mi magunk rajzolunk tele úgy, ahogyan szeretnénk, színekkel vagy éppen feketén és fehéren. Ezt pedig, ha a nagyobb képet nézzük, akkor minden egyes nap - túra nélkül is - megtehetjük, apró léptekben haladva, empátiával és nyitottsággal a körülöttünk lévő világra. Mind támaszai lehetünk egymásnak és nem szabad elfelejtenünk, hogy mindannyian ugyanazt az utat tesszük meg, csak más-más túracipőben gyaloglunk végig ezeket a csodákon.