Az elszigeteltség függővé tesz?

Elméletileg vissza akartuk kapni a szabadságunkat. De valóban képes mindenki feladni a karantén kényelmét és biztonságát? Szabadság vs. elszigeteltség - Becky Burgum egykori extrovertált mesél az élményeiről.

Vasárnap hajnali öt óra van, amikor végre igazán szemügyre veszem a környezetemet. Egy összetákolt táncparketten állok az egyik random helyi bolt alagsorában, egy csomó idegennel és az egyetlen barátnőmmel, aki hozzám hasonlóan szereti addig élvezni az éjszakát, ameddig csak lehet. Borzalmasan néz ki. Csak elképzelni tudom, hogy nyolcórányi eszeveszett ivás és táncolás után én is hasonlóan festhetek. Az este, ami viszonylag civilizáltan – egy új étteremben – kezdődött, ismét káoszba fulladt.

Az életem CE (a Covid előtt) ehhez hasonló meggondolatlan estékből állt. Voltak partik, afterpartik, after-afterpartik, megspékelve másnap reggeli brunchokkal, és még több kalanddal egy másik baráti társasággal. Egy otthon töltött éjszaka – vagy ami még rosszabb, egy otthon, egyedül töltött éjszaka – elképzelése rendkívül unalmasnak tűnt. Sőt, tragikusnak. Ennek következtében pedig nem sajátítottam el az egyedüllét művészetét. Ideges leszek tőle. Még az ágyban sem tudok feküdni, egyedül a gondolataimmal.

Ehelyett podcastokat hallgatok – mások gondolatait és hangját –, hogy tudjak aludni. Mi tehát a legrosszabb dolog, ami történhet valaki olyannal, mint én? A lezárás.

És tavaly márciusban meg is érkezett a magány. Úgy éreztem, kialudt a fény az életemben. A naplóm üresen állt. A „bulizós” barátaim elmaradtak. Életemben először csak én voltam, és a lakásom négy fala.

A karantén sokkja

Az első néhány hét kifejezetten fájdalmas volt – mint egy hasító fejfájás, amit semennyi fájdalomcsillapító nem tud elmulasztani. Eltűnt az izgalom, hogy mások velem akarnak lenni. Eltűnt a szédült várakozás, hogy meddig tudom feszegetni a határokat egy iszogatás alkalmával. Az életemet sekélyesnek éreztem. Sőt, rémisztőnek. Mert amióta az eszemet tudom, először voltam egyedül a gondolataimmal.

Nem vagyok jóban az agyammal. Sosem örültem, ha volt időm gondolkodni, mert megszállottá váltam, ami utána rengeteg önostorozáshoz vezetett. Mindig is így volt, túlgondolok mindent. Kivesézem az összes emléket a legjelentéktelenebb eseményekkel kapcsolatban is, amik hetekkel – vagy akár hónapokkal – korábban történtek. Olyan párbeszédeken aggodalmaskodom, amik másnak fel sem tűntek, én viszont újra és újra lejátszom őket a fejemben. Mindez nagyon kimerítő, és általában nem látom a végét.

Leginkább az önelemzéstől félek, mert nem tudom, mennyire szeretem magam. És mivel a társadalmi reintegráció határán vagyunk, az előző életembe való visszatérés rettegéssel tölt el, annak ellenére is, hogy elvesztettünk egy évnyi carpe diem-et. És hogy mi változott? Sok minden.

A lezárás alatt a zaj alábbhagyott. Nyugodtabbnak éreztem magam, két lábbal álltam a földön, mint egy eloldozott léggömb, ami fokozatosan és elegánsan szállt vissza a földre. Korábban az élénkített, ha tömegeknek kellett előadnom. A korlátozások miatt viszont egyszerre csak egy közeli baráttal találkoztam egyórás sétára minden nap, és így igazán kapcsolódni tudtam hozzájuk anélkül, hogy úgy éreztem volna, az estének valami vad és spontán dologba kellene torkollnia. Egy Zoom összejövetelt sokkal könnyebb volt otthagyni, mint egy bulit, így kevesebb másnapossággal és megbánással szembesültem. Az izoláció boldog időszakában nem éreztem a nyomást, hogy jól nézzek ki vagy érdekes legyek, csak egyszerűen voltam.

„A magánnyal való megbékélés felfedezése jó dolog is lehet – mondja Bella DePaulo pszichológus, aki egész életében szingli volt, így szakértője a magánynak. – Mélységet, jelentőséget és beteljesülést adhat az életednek.” Pauline Rennie-Peyton pszichológus egyetért. „Az emberek elkezdték elfogadni magukat úgy, ahogy vannak – mondja. – A legfontosabb kérdések a ’ki vagyok én’, ’mitől érzem jól magam’, ’milyen ruhák kényelmesek számomra’ lettek. Megismertük saját személyiségünket ahelyett, amit az emberek gondoltak rólunk.”

És (ironikus módon) nem vagyok egyedül a magány örömében. Francesca Spectornak, az Alonement című könyv szerzőjének nem volt lehetősége önvizsgálatot tartani, amíg 27 évesen, egy szakítás után rá nem kényszerült, hogy egyedül éljen. „17 éves koromban megcsináltam a Myers-Briggs személyiségtesztet, az eredmény szerint extrovertált vagyok – mondja Spector. – Ennek volt értelme, hiszen szerettem emberekkel körülvenni magam, és mindig menekültem a nyugodt, egyedül töltött idő elől.” Spector túlzottan zsúfolt életet élt, de soha senki sem mondta, hogy ez probléma lenne. Csak akkor sikerült megkedvelnie az egyedül töltött időt, amikor belefáradt, hogy minden estéjét kiruccanásokkal és rossz randikkal töltse meg.

Nem kell ugyanolyan nevetségesen gyors ütemben élni

Itt a gond: aggódom, hogy ha visszatérek a társadalmi életbe, elveszítem új önmagamat, és megint a társaságban akarok majd kiteljesedni. Sokunk számára a FOMO-t felváltotta a FOGO (fear of going out, vagyis a kimozdulástól való félelem). „Újra kell tanulnunk dolgokat – mondja Eleanor Morgan író, aki szintén egyedül élt a pandémia alatt. – Úgy érzem, időbe telik majd, mire újra felveszem a beszélgetések fonalát, és felidézem a jelzéseket.” Azt tapasztalja, hogy a saját – és sok barátja – társasági önbizalma csorbát szenvedett. A gondolat, hogy újra csoportdinamikák szerint kell élnie, kényelmetlen érzéssel tölti el.

De Abigael San pszichológus, aki a mentális egészség megőrzésére és függőségekre specializálódott, óva int az elszigeteltségtől való függéstől. „Arra használhatjuk, hogy elkerüljünk olyan szituációkat, amikbe muszáj belemennünk – mondja. – Kizártunk az életünkből minden olyan helyzetet, ami kényelmetlenséggel tölt el, attól kezdve, hogy eldöntsük, mit vegyünk fel, odáig, hogy csevegjünk egyet a kávézóban. De egyszer újra vissza kell térni ezekhez a mindennapi interakciókhoz.” (San elmagyarázza, hogy a karanténban átélt megkönnyebbülést „negatív megerősítésnek” nevezik.)

Ahogy jönnek a nyári programokat szervező üzenetek, csoportos nyaralásoktól az egyhetes hedonista megőrülésekig, a tenyerem izzadni kezd, a nyakam pedig megmerevedik. Stresszelek, hogy ismét magával ragad az önpusztítás örvénye. Rennie-Peyton emlékeztet, hogy amikor a lezárás véget ér, mindannyiunknak van választása. „Vissza akarsz térni a karantén előtt folytatott életstílusodhoz, vagy kiegyensúlyozottabb szeretnél lenni?” – kérdezi. Ha jobb és elfogadóbb kapcsolatot építettél ki önmagaddal, nem kell visszakanyarodni ahhoz, hogy robotpilóta módjára mindenre igent mondj.

„Ha valaki megkérdezi, hogy szeretnél-e az XYZ helyre elmenni, a válasz lehet az, hogy ’nem tudom, még gondolkodom rajta’ – mondja Rennie-Peyton. – Nem muszáj azonnal elmenned egy hétre Ibizára, ahogy feloldják az utazási korlátozásokat, csak mert régen sokat jártál inni a barátaiddal. Nem kell ugyanolyan nevetségesen gyors ütemben élni, ahogy azt korábban tettük.” „Ha aggódsz, kezdj néhány kisebb összejövetellel, és onnan építsd újra a társasági életed, hogy elkerüld az érzések túlcsordulását – mondja San. – Az a lényeg, hogy semmit ne csinálj túl gyorsan.”

Olivia Laing, a Lonely City szerzője egyetért. „A társaságot és a tömeget riasztónak találhatjuk, és egyben vágyhatunk is rájuk. – mondja. – Az egyedül, de mások között töltött idő jó módszer lehet erre, a művészeti galériák pedig tökéletes helyek ennek gyakorlására.” Sosem könnyű jól egyensúlyozni a szocializáció és az egyedüllét között, de ha már megtanultad értékelni az önmagaddal töltött időt, Laing azt javasolja, ne hagyd abba: „Írd be a naptáradba az énidőt is, hogy aztán ne teljes egészében lezárások utáni szórakozással töltsd fel az üres napokat.”

Remélem az elszigeteltségtől való függőségemet moderált szocializációba fordíthatom. Szeretnék kiegyensúlyozott pillangóként emelkedni ki a bábomból, és megmutatni a hedonista énemnek, hogy mivé váltam az elmúlt egy évben. Ki tudja? Még a végén olyan kifinomult hölgy leszek, aki beül egyedül, csupán egy jó könyv társaságában vacsorázni. De kíváncsi vagyok, hogy idővel, amint a világ újra teljesen kinyit, és visszatér a fény, vajon ellen tudok-e majd állni a barátaimmal, vagy éppen barátságos idegenekkel eltöltött spontán, tequilagőzös buliknak.

Forrás: ELLE/Canada