Hogyan nem aludtam egy autó tetején a Fekete-erdő kellős közepén egy tucat szibériai influenszerrel?

Vajon miért lett inkább szállodai szoba a szabadtéri, sátras éjszaka helyett? 

„Van még bármi, amiről tudnom kéne?” – tettem fel a kérdést a céglogós kabátban álló srácnak a reptéri parkolóban egy autó mellett, aminek a tetejére első ránézésre egy lapraszerelt franciaágyat kötöttek. Kis gondolkodás után annyit mondott: „Azért ne menj vele 200-nál gyorsabban!” – és közben a tető felé sandított. Rendes újságíróként megfogadtam a tanácsot: onnantól kezdve –amikor csak lehetőség volt rá – pontosan kétszázzal közlekedtem, egy kicsivel sem gyorsabban.

Jó pár évvel ezelőtt egy egészen örvendetes mikrotrend kezdődött el a – jobb szó híján – life style autógyártóknál. Akkoriban jelentek meg a hipszterek, újra menő lett a természet, plusz az Instagram is hétről hétre jobban pörgött, ennek megfelelően egyre fontosabb lett a life style az egyes márkák marketing és PR-osztályainak. De, hogyan lehet összekötni a hipsztereket, a természetet és az Instagramot az autózással? Például egy menő tetősátorral, ami megjelenését tekintve olyan, akár egy hatalmas tetőbox, benne egy hálószobával. A jobbakhoz nem csak létra vezet fel és puha matrac, párna és takaró van benne, de kisebb-nagyobb tárolórekeszek és világítás (!) is várja a szerencséseket. Az áruk? Márkától függ, de forintban jellemzően közelebb van a hét, mint a hat számjegyhez.

Kanyargós utakon

Ilyen szerencsés voltam én is, amikor meghívtak, hogy próbáljak ki egy ilyet, ráadásul rögtön a Fekete-erdőben. Az augusztusi konstans kánikula után üdítően hatott a 20 fokos hegyvidéki klíma, az Alpok friss levegője és a tökéletes minőségű, izgalmasan kanyargó hegyi utak. Utóbbiak közül azok voltak a legjobbak, amelyeket sorompóval zártak le a forgalom elől, és csak pár euró befizetése ellenében lehetett rajtuk autózni. Ezeken az utakon kanyarogva valóban azt érezte az ember, hogy ennél jobb autós kirándulás egyszerűen nem létezhet.

A szállásunk egy tisztáson volt, egy kicsi, ám valóban érintetlen tó partján. Mivel Magyarországról egyedül én jöttem, ezért csak itt találkoztam a többi meghívottal, akikről az volt az első benyomásom, hogy mindannyian nagyon fiatalok és nagyon jól néznek ki. Miközben én a rendes bajor ebédet (húst és káposztát) fogyasztottam a márka képviselőivel, addig láttam, hogy egy srác fotózza az egyik látványos ruhába öltözött lányt a tóparton az autóval. Mire megittuk a kávét, készült még minimum 300 fotó. Mire beszálltam a kocsiba, még 150. Majd elmentem autózni, és amikor másfél órával később visszajöttem, még mindig ugyanazt a lányt – igaz, másik ruhában – ugyanazon a helyszínen, ugyanazzal az autóval fotózták. Készültek képek az autó előtt, mögött, kinyitott sátorral, becsukott sátorral, a létrán, a sátorból kilógó lábbal, benne ülve, leginkább azonban magukat az influenszereket fotózták. Később kíváncsiságból megnéztem, és kikerült róla egy, azaz egy fotó a lány Instagram oldalára. Ott értettem meg, hogy ha valaki komolyan veszi, akkor az influenszerség valóban egy kőkemény munka – kérdés persze, hogy ezt a rengeteg energiát biztosan érdemes-e ebbe belefektetni. 

Hét fokos éjszaka és egy csapat influenszer

Napnyugtáig további sokezer fotó és több órányi videófelvétel készült el azon a kis tóparton, majd leszállt az este, amikor is jöhetett az a program, amiért idejöttünk: egy éjszaka a tetősátorban az erdő mélyén! Előbb azonban még jött a grillezős vacsora, erdei faasztaloknál, lobogó tűzzel, ami instant előhozta mindenkiből a osztálykirándulás és a nyári táborok emlékeit. Eddigre kiderült, hogy a csoport influenszereinek többsége Szentpétervárról és Szibériából érkezett, ami után kevésbé lepődtem meg azon, hogy a 7 fokosra hűlt erdőben mindenki pólóban üldögélt, a vodkafogyasztást meg hagyjuk is. Egy ponton aztán valahonnan előkerült egy ukulele, és felcsendültek a klasszikus orosz népdalok, amiket a többség nagy beleéléssel énekelt, a kisebbség – azaz a cég képviselői és én – pedig udvariasan mosolyogott közben és tapsolt a végén. Az idő előrehaladtával aztán egyre kényszeredettebb lett az a mosoly, és rövidebb a taps, én pedig már nagyon azon gondolkodtam, mikor mehetek végre aludni a tetőre, és hogy vajon mennyire hallatszódik el odáig a rögtönzött Megasztár.

Sátor helyett szálloda

Már láttam a kinyitott sátorral sorakozó autókat, amikor megállított a regionális PR-és a marketingvezető. Először csak azt mondták, hogy nagyon hideg lesz éjszaka, a sátor pedig – bár nagyon high-tech –, de fűtés azért nincs benne. Mondtam nekik, hogy semmi gond, ezért jöttem, minden rendben lesz. Aztán mintha határozottabban mondták volna, hogy szerintük ez nem jó ötlet. Én továbbra is kitartottam, és mondtam nekik, hogy miattam ne aggódjanak, minden rendben lesz. Majd szabályosan megálltak előttem és a kezembe nyomtak egy kulcsot, de nem egy autóét, hanem egy szállodai szobáét, rajta súlyos rézkolonccal. Mondták, hogy határozottan azt javasolják, hogy aludjak inkább a szállodában, ami addig tökéletesen megbújt a fák mögött, pedig csupán száz méterre volt a táborhelytől. Ezen a ponton engedtem a nyomásnak, és elvettem a kulcsot. Nem sokkal később, már a hotelszobában összefolyt a könnyem a fluoros fogkrémhabbal, annyira komikusnak találtam az egész helyzetet.

Másnap a reggelinél kiderült: mindenki a szállodában aludt. A tetősátrak magányosan szomorkodtak egész este, miközben lassan az utolsó dal is véget ért, és a tábortűz is kialudt. Amikor betettem a csomagom az (immár összecsukott tetősátras) autóba, azért figyelmeztettek, hogy a tetősátor miatt ne menjek többek 130-nál. Mondtam, hogy a kollega idefelé 200-at mondott – azóta sem láttam embert ilyen hirtelen elsápadni. Mindenesetre nem lett gond, a termék maga tökéletes. Azóta is vágyom arra, hogy egyszer egy tetősátorban aludhassak, lehetőség szerint a Fekete-erdő kellős közepén, az érintetlen tó partján.