A nagy esküvők visszatértek, de a koszorúslány-kultúrának mennie kell

Ha már megváltozott emberekként lábalunk ki a világjárványból, mi lenne, ha a koszorúslányokra nehezedő elvárásokat is újragondolnánk? Genevieve Diesing, az Elle újságírója szerint barátságok egész sorát lehetne megmenteni ezzel a lépéssel.

Egyszer nyoszolyólányból lefokoztak koszorúslánnyá, miután túl sokáig tartott a menyasszony lánybúcsújának megtervezése. Jessica és én munkatársak voltunk egy kiadóvállalatnál, ahol egy fülkében dolgoztunk. A hosszú munkaórákat azzal tettük elviselhetővé, hogy jegyzeteket firkáltunk egymásnak, amelyekben az idegesítő munkatársakról és a főnökről kódnevek segítségével beszéltünk, és nem túl hízelgő karikatúrákat rajzoltunk róluk. Az ebédszüneteket a romantikus kapcsolataink részletezésével töltöttük: az enyém többször is kudarcot vallott, míg Jessicát az informatikus sráccal folytatott viharos viszonya ragadta magával.

Nem sokkal azelőtt mondtam fel a munkahelyemen, amikor Jessica megkért, hogy legyek a tanúja az esküvőjükön. Egy leégett huszonéves voltam, aki még esküvőn is alig járt, nemhogy beszédet kelljen mondania egyen. Jessica feltételezte, hogy a nyoszolyólányszerep egy áhított pozíció számomra, de nekem alig volt időm enni, hát még megszervezni a komplett lánybúcsút és egymáshoz illő felsőt szerezni 15 nőnek, akiket nem is ismertem.

Három héttel a nagy nap előtt e-mailben kaptam a hírt a lefokozásomról. Ahelyett, hogy az oltárnál átvettem volna a csokrot Jessicától, szorongathattam a sajátomat erőltetetten vigyorogva, a koszorúslányok sorának végén állva. Megbántva és zavartan nem kerestem meg őt a nászútja után, aztán végül már nem állt velem szóba. Mindez 2010-ben történt, és azóta sem láttam őt.

Bár én élek-halok a szívből jövő beszédekért, a táncért és a könnyekért, amiket akkor hullatok, mikor a kedves barátaim az oltárhoz lépnek, úgy gondolom, hogy a patriarchális, heteronormatív rituálék, amelyek a koszorúslánykultúrát alkotják, kudarcra ítélik a barátságokat. Ahogy megváltozott emberként lábalunk ki a világjárványból, soha nem volt még jobb alkalom arra, hogy magunk mögött hagyjuk ezt a hagyományt.

A filmekben a koszorúslányok gyakran egydimenziósak. A menyasszony árnyékában léteznek, és az egész életüket a közelgő esküvő köré szervezik. Úgy tűnik, nem zavarja őket, hogy egy évnyi diákhitelt költenek körülményes partikra és olyan ruhákra, amelyeket soha többé nem fognak viselni, vagy hogy számtalan órát töltenek életükből összejövetelek szervezésével és egyedi esküvői dekorációk készítésével. (Mintha a nők nem vállalnának már így is elég fizetetlen munkát!)

Egy átlagos koszorúslány esküvőnként 1200 dolláros költségekre számíthat. És bár a nők csak 82,3 centet keresnek minden férfiak által megkeresett dollárhoz képest, aránytalanul több pénzt és időt fordítunk a barátaink esküvőjére, mint ők.

Az elmúlt 15 hónapban a kapcsolataink egyfajta érzelmi számvetésen mentek keresztül. Egy Nagy-Britanniában végzett tanulmányból kiderül, hogy az emberek 22 százalékának, főként a fiatal felnőtteknek a barátságai romlottak meg a bezártság alatt. Széles körben elveszítettük az alkalmi kapcsolatainkat és elmélyültünk a szűkebb körűekben. Miközben a világjárványból új önismerettel és a barátságainkhoz való újszerű hozzáállással kerülünk ki, nem szabad – nem is lehet – visszatérni a régi kerékvágásba.

Hiszem, hogy van választásunk: folytatjuk az esküvőket úgy, ahogy eddig megszoktuk, minden bizonnyal neheztelést szítva a megmaradt értékes barátaink között, vagy kidobjuk az ablakon a hagyományos koszorúslány-kultúrát.

Legyünk őszinték azzal kapcsolatban, hogy sokan közülünk miért vesznek részt a hagyományos esküvői túlzásokban. Nem csak a szerelem ünnepléséről van szó; hanem arról is, hogy kinyilvánítsuk, kik vagyunk – mennyi pénzt vagyunk képesek összedobni, milyen keményen dolgoztunk, hogy jól nézzünk ki a ruhánkban, és milyen gyönyörű barátaink vannak. A fotóktól kezdve, amiket alig várunk, hogy feltölthessünk az internetre, egészen a vendégek lenyűgözésére fordított energiákig, az esküvőt hajlamosak vagyunk úgy kezelni, mint lehetőséget arra, hogy nyíltan kommunikáljuk az értékeinket, a személyiségünket és a közegünket.

Az esküvők, amelyek a hozományrendszerből erednek (és még mindig megmaradtak bizonyos maradványaik), egyfajta fogyasztói utópiává alakultak át, ahol az anyagi áldozatvállalás ma már egybeforrt a barátsággal. A több milliárd dolláros esküvőipar nyomást gyakorol a menyasszonyra és a barátaira, hogy profi szintre fejlesszék rendezvényszervezési készségeiket, és azt az érzést kelti bennünk, hogy jobban kellene aggódnunk annak az összképnek a megalkotásáért, amelyet a világnak bemutathatunk, mint a kapcsolataink ápolásáért.

Nem azért vagyok itt, hogy azt mondjam, senki se tartson egy minden igényt kielégítő, túlzó ünnepséget – ezek lehetnek a legjobbak –, hanem hogy merjünk kritikusan elgondolkodni azon, hogy mit kérünk a hozzánk közel állóktól és a szeretteinktől, amikor bevonjuk őket a folyamatba.

Íme egy aprócska módszer, amivel megkönnyítheted a koszorúslányaid dolgát: ha úgy döntesz, hogy ragaszkodsz egy előre meghatározott külsőhöz, miért nem bátorítod a koszorúslányokat, hogy spóroljanak és béreljék a ruhájukat, ahogy a vőfélyek teszik a szmokinggal? Egy alkalmi ruha átlagos ára 200 dollár – nevetséges összeg az egyszeri használatért. Tehát ahelyett, hogy megkérnéd a barátaidat, hogy két heti bevásárlás áráért vegyenek egy ruhadarabot, hogy úgy passzoljanak egymáshoz, mint a zsírkréták, használd ki a ruhakölcsönzők szolgáltatásait.

Hogy lássuk, mit is csinálunk rosszul, nézzünk csak át a másik oldalra. A férfiak is rendeznek legénybúcsút, de jellemzően nincsenek kézzel készített dekorációk, amelyeken fáradozniuk kellene. Nem követeljük meg tőlük, hogy az esküvő reggelén reggel 6-kor keljenek, hogy sminkelés előtt még legyen idejük megkeresni a hiányzó asztaldíszeket. Akkor egyszer, amikor engem is elhívtak egy legénybúcsúra, csak annyit kellett tennem, hogy teletömtem magam barbecue-val, és egy szerény árú áruházi ruhában jelentem meg a nagy napon. Senki sem ahhoz mérten határozta meg a barátságom értékét, hogy van-e kedvem heteken át a vőlegény személyi asszisztenseként szolgálni.

Az esküvői magazinok szeretnek emlékeztetni minket arra, hogy „mindig lehet nemet mondani!”, mielőtt fejest ugranánk a koszorúslányok lehetséges költségeibe és kötelezettségeibe, ami nagyszerű érv. De mi lenne, ha eleve nem hoznánk a barátainkat ebbe a kellemetlen helyzetbe? A barátaink anyagi korlátait és időbeosztását szem előtt tartva állítsuk fel az elvárásainkat.

Együtt le tudjuk gyűrni a jelenlegi koszorúslánykultúrát, és megtisztelhetjük azokat, akik támogatnak minket, miközben a saját, dicsőséges szerelmünkben gyönyörködünk.

Forrás: Elle