Őszinte vallomás: „Meg kell bocsátanom magamnak azért, mert nem élveztem az anyaságot”

Egy anya most arról mesélt, hogy miként élte meg az anyaság első éveit. 

Az anyaság nem egyszerű, most egy édesanyja megható vallomása következik. 

Repül az idő

A fiam focimeccsét nézve eltöprengtem, hogy mennyit változtak a gyerekek. Furcsa ezt mondani, hisz még most is csupán 8. osztályosak, mégis olyan hamar elrepült az idő. Még mindig emlékszem, hogy milyenek voltak kicsiként, de sokat változtak.

Elcsodálkoztam, hogy milyen gyorsan elrepültek az évek. Akkor is elcsodálkoztam, amikor már egyedül olvastak, kimondták az első szavukat és kiesett az első foguk. De nem csak elsők voltak, utolsók is, de ezeket nem jegyeztem meg, hiszen megszakadt volna a szívem, ha tudom, hogy ez az utolsó alkalom, hogy mesét olvasok a gyerekemnek, vagy most kell utoljára ringatni mielőtt elalszik. 

Másrészről kijózanító, hiszen most már tudom, hogy milyen gyorsan megtörténik. Érzelmileg nagyon felkészületlen voltam, és most már csak pár évem maradt, amíg kiélvezhetem, hogy a gyerekeim kisebbek.

Régebben mindig forgattam a szemem, amikor meghallottam, hogy élvezzem ki, amíg a gyerekeim kicsik. Mégis mit lehet abban élvezni, hogy folyton veszekedni kell a gyerekekkel? Vagy minden tele van használt pelenkával? Hogyan élvezheti bármelyik anya azt, hogy mindent fel kell áldoznia a gyerekéért, miközben már teljesen kiürült?

De már megértem, van három tinédzser gyerekem, és már túl vagyok a mindent felemésztő éveken. Bármennyire is fáj bevallanom, igazuk volt azoknak, akik azt tanácsolták, élvezzem ki amíg a gyerekeim kicsik. 

Megélem a pillanatot

Utólag már látom, hogy az idő tényleg gyorsan telik, ezért igyekszem átélni az anyaság örömeit. De már nem fulladok bele, hiszen egy olyan szakaszban vagyok, amikor a gyerekeimnek nincs mindig szükségük rám. Persze szükségük van, de már nem tőlem függ az összes szükségletük. 

Nem leszek az a személy, aki tanácsokat osztogat másoknak, de tudom, hogy meg kell bocsánatom magamnak, amiért nem élveztem ki minden apró pillanatot. Akkoriban nem láttam túl a napi teendőkön és a káoszon. Csak bonyolult, amikor kicsik. 

Most, hogy már idősebbek nagyon nehéz, hiszen tudom, hogy csupán pár évem maradt az aktív anyai időszakból. Valóban egy pillanat alatt elmúlik, és már valóságossá váltak az évekkel ezelőtti figyelmeztetések. Néha úgy érzem, hogy már késő, ilyenkor legtöbbször furcsa érzelmek kavarognak bennem. Bánat? Rettegés? Nosztalgia?

Ironikus módon a szívem meg akarja tartani a gyerekeim kicsi korának a legapróbb darabjait, emlékeit is. Tudom, hogy lassan itt az ideje, hogy elengedjem őket, és a saját életüket éljék. Nem szeretném őket visszatartani attól, hogy szárnyaljanak az életben. 

Ám tudom, hogy az idő múlékony, és bármennyire is fáj, nem tehetek ellene semmit. Szóval szánok arra időt, hogy nézzem őket, és kiélvezzem a pillanatot. Néha könnyes szemmel tekintek rájuk, és azt kívánom, bárcsak lelassíthatnám az időt, hogy megfogadhassam azt a tanácsot, amit sok évvel ezelőtt adtak nekem. 

Via