Egy anya vallomása: „Van, hogy szégyellem a gyerekemet"

Egy anya most arról mesélt, amiről senki nem mer beszélni.

A legjobb dolog, ami valaha történt velem az életemben, az a gyerekem. Ennek ellenére – kicsit szégyellem is kimondani – néha szégyellem őt. Nem arra gondolok, amikor túl hangosan kiabál egy étteremben, amikor dührohamot kap, vagy amikor olyan szavakat használ, amelyeket nem szabadna használnia. Ezek mind olyan dolgok, amelyeket a gyerekek csinálnak. 

Nagyon csúnya a barátnőd, anya!

Nagyon rossznak tartom, ha a gyerekeim tiszteletlenül viselkednek másokkal szemben. Égett az arcom például, amikor az akkor hatéves kislányom egyszer nagyon hangosan azt mondta egy barátomnak:

Te tényleg egyáltalán nem vagy szép!

Majd nekem még hangosabban:

Csúnya a barátnőd, anya!

Mindezt több okból is kínosnak találtam, és olyan érzések kezdtek kavarogni bennem, amely nem tudom, más anyáknál jelen van-e, de szinte magamnak is féltem ezeket bevallani. 

Én teremtettem ezt az érzéketlen szörnyeteget?

Szerettem volna nagyon higgadt és tárgyilagos maradni, de valahogy most nem jutott eszembe semmi. Megdöbbentem, és csak arra emlékszem, hogy elrángattam őt valahova, és utána elég feszülten próbáltam elmagyarázni neki, hogy ne mondjon ilyesmit, mert az bánthat másokat. Ami leginkább irritált, az a kinézete. Az arckifejezése kifejezetten csúnya volt a számonkérés és a sértegetés alatt. Ez a kis szörnyeteg tényleg az az aranyos lány, akit majdnem hat éve fájdalmasan szültem? Én hoztam létre ezt az érzéketlen, aljas kölyköt?

Egyébként az elsőszülöttem először nem értette, mi a bajom – csak azt mondta, amit gondol. Borzasztóan kényelmetlenül éreztem magam. Valószínűleg azért is, mert felelősséget éreztem. Nem számít, de a barátom a legkevésbé sem csúnya!

Ez nagyon új volt számomra, mert korábban csak akkor volt hasonló élményem, amikor a legkisebbem brutálisan sípcsonton rúgott egy meglehetősen kicsit és ékonyabb lányt, majd rosszkedvűen felnevetett.

Vagy a másik delháborító eset, amikor közölte:

Mi? Csak egy könyv?! Ez nem ajándék!

— üvöltött és mindent a földre dobott, pedig a barátom hozott egy igazán szép mesekönyvet csak úgy szórakozásból. Nem születésnapra vagy ilyesmire. 

Nem a gyerekről van szó, hanem rólam

És itt van a probléma: nem a gyerekről van szó, hanem rólam. Szégyellem ezt a teremtményt, akit úgy szeretek, mint senki mást: a gyerekemet. És szégyellem azt a szégyent, amit akkor érzek, amikor nem úgy viselkedik, ahogy én szeretném. Miért nem hagyhatom, hogy csúnyán viselkedjenek, és kiálljanak magukért?

Ugyanakkor azt a kérdést is felteszem magamnak: lehet, hogy a szégyenem csak az aggodalom miatt van? Mert azt akarom, hogy a gyerekeimből tisztességes emberek legyenek? Végül is szeretem őt. És nem ez a megfelelő módja a dolgoknak? Ha szeretsz valakit, akit néha szégyellned kell? Hiszen ha ezek nem történnének meg, annyira egyszerű lenne. 

Via