A kor alapú diszkrimináció mindenkit érint – még a fiatalokat is

Vagy „túl fiatalok” vagyunk még, hogy megértsük, vagy már „túl öregek”, hogy releváns legyen a mondanivalónk.

Nemrég egy nálam majdnem húsz évvel idősebb barátnőmmel beszélgetve arra jöttünk rá, hogy mindketten kezdünk kifutni az időből. Én egyértelműen nem találtam ki huszonöt vagy harminc éves koromra, hogy mihez kezdjek az életemmel. Ő pedig azzal küzd, hogy a társadalom egyfajta morális csúcspontként értékeli a fiatalságot, és minél idősebbek leszünk, a munkánk annál kevesebbet ér.

Két irányból, de arra a közös konklúzióra jutottunk, hogy a társadalomba beágyazódott a gondolat: életünk, önmagunk, testünk, személyiségünk és karrierünk csúcspontját is egyetlen rövid évtized alatt kell elérnünk – húsz és harminc éves korunk között –, amikor még nem vagyunk „túl fiatalok” ahhoz, hogy megértsük a dolgokat, de „túl idősek” sem ahhoz, hogy fontosak legyünk. A „fiatalság kultusza” időbélyeget ragaszt az érdemeinkre, amelyek a szülinapi tortánkon álló gyertyák számának növekedésével arányosan csökkennek.

Megdöbbentett, hogy a kor alapú diszkrimináció milyen szinten beágyazódott a tudatomba egész életemben. Bár arra nem voltam felkészülve, hogy hitelt vegyek fel és kitaláljam, mit akarok kezdeni az életemmel, éreztem a nyomást, hogy 18 évesen főiskolára kell mennem. Úgy gondoltam, 25 éves koromra meg kell állapodnom egy munkahelyen, egy lakásban, és ki kell alakítanom egy rutint, amelyben mindennap munka után leviszem a kutyát sétálni. 30 éves koromra pedig legyen stabil párkapcsolatom, ha szeretnék, és a munkámon belül valósítsam meg minden álmomat.

Nem meglepő módon – hiszen a körülmények és az emberek személyiségének változásai felülírhatják a legjobban kivitelezett terveket is – az életem végül nem így alakult. A legmeglepőbb az egészben, hogy korábbi professzoraim, szomszédaim és jó szándékú barátaim mind megjegyezték, „ki fogok futni az időből”.

"De miért próbálok mindent – legyen a minden bármi – 30 éves korom előtt elérni? Miért 30?" – gondolkodtam. Mi történik utána?

Ahogy egyre többet kutattam a fiatal felnőttkort, és azokat a változásokat, amiken ezalatt keresztülmegyünk, rájöttem, mennyire ártalmas a fiatalság ajnározása – még a fiatalok számára is. Ezt számos dolog támasztja alá. Több listát találhatunk arról, mi mindent kellene elérnünk 30 éves korunkra. Ezeken szerepel házvásárlás, gyerekvállalás, olyan dolgok, amik látszólag teljesen figyelmen kívül hagyják a társadalmi és gazdasági kontextusokat.

A kultúránk rá van kattanva a „nagy teljesítményű” emberekre, akik 30 éves koruk előtt óriási dolgokat vittek véghez, mi többiek pedig gondolkodhatunk azon, vajon hogy csinálták. Mindig újabb történeteket ismerhetünk meg olyan huszonöt évesekről, akik több millió dollárt gyűjtöttek össze, és sosem azt emelik ki, hogy ők milyen különlegesek – a sztorik lenyűgöző része az, hogy mindezt ilyen fiatalon érték el. Ez pedig hatással van arra, hogyan gondolkodunk a korról.

De ki mondta nekünk, hogy 30 éves korunkra mindent el kell érnünk az életben? Kinek az ötlete volt, hogy minden új hobbit, tapasztalatot és személyiségjegyet minél előbb magunkévá kell tennünk, és tökéletesítenünk – mintha az érdeklődési körünk és a lehetőségeink nem velünk együtt változnának és növekednének? Ez kapcsolatba hozható azzal a gondolattal, hogy ahogy öregszünk, nemcsak az időnk fogy, hanem az életünk, a tapasztalataink és az érzéseink is egyre jelentéktelenebbé válnak.

Fiatalabb és idősebb barátaimmal folytatott beszélgetéseim rámutattak, hogy ez a dolog mindkét irányban ugyanúgy működik. Egy húszas évei végén járó orvos haverom elmesélte, hogy betegei megkérdőjelezik képességeit és tekintélyét. Azon szórakoznak, hogy vajon még gimnazista-e. Egy másik, ötvenes barátnőm szomorúan magyarázta, hogy nem engedik többé önkénteskedni azon a helyen, amit imádott. Az „oké, boomer” vicceket könnyedén vette, a társai mégis kételkedni látszottak abban, hogy lesz elég energiája, és képes lépést tartani a technológiával. Amikor időbélyeget ragasztanak az értékeinkre, hirtelen a kapitalizmus eszméje kerül előtérbe, vagyis hogy annál többet érünk, minél többet és minél korábban értünk el az életben.

Aki idősödik, elértéktelenedik?

Azon is gondolkodtam, a „fiatalság bálványozása” hogyan kapcsolódik a kor alapú megkülönböztetéshez, ezért megkerestem Suzanne Degges-White-ot, az Észak-Illinois Egyetem professzorát. „A rendszerszintű kor alapú megkülönböztetés egy olyan működési mechanizmust ír le, amely a kultúránkban a fiatalok érdeklődését és jóllétét helyezi előtérbe az idősebbekéhez képest” – mondja Degges-White.

Szerinte ez gyakran megtörténik, nézzük csak meg a cégeket, amelyek elvárják, hogy alkalmazottaik egy bizonyos kor után nyugdíjba vonuljanak, vagy azokat a marketing algoritmusokat, amelyek szándékosan semmibe veszik az idősebb felnőttek szokásait, érdeklődési körét és értékeit, esetleg a médiát, ami az egészséget és a jóllétet a fiatalsággal azonosítja.

Nekem a katalógusokban és szponzorált hirdetésekben megjelenő szépségideálok jutottak eszembe, amelyek még mindig főleg a fehér bőrű, egészséges testű, magas bevétellel rendelkező fiataloknak szólnak. Mintha csak célzás lett volna, én is kaptam egy e-mailt egy bőrgyógyászattól, ami „megelőző botox kezelést” ajánlott, hogy „megállíthassam az öregedést, még mielőtt az elkezdődne”. Azzal semmi baj nincs, ha valaki kozmetikai kezelésnek veti alá a testét, az viszont nincs rendjén, hogy az öregedésre valami olyan dologként tekintünk, amit el kellene kerülnünk – mintha ez egyáltalán lehetséges lenne.

„A kor alapú megkülönböztetés a diszkrimináció egyik legelfogadottabb formája” – mondja Elizabeth S. Avent, a Dél-Kalifornia Egyetem PhD-hallgatója, akinek kutatási területe az öregkor tudománya. Bár a Munka Törvénykönyve tartalmaz rendelkezéseket a kor alapú diszkriminációra – amelyek arra szolgálnak, hogy a negyvenéves vagy idősebb munkavállalókat megvédjék a hátrányos megkülönböztetéstől –, az mégis jelen van a munkahelyeken, mert maga a gondolat már mélyen beágyazódott a társadalomba.

A megkülönböztetés a Covid-19 alatt még nyilvánvalóbbá vált, amikor az idősebbekre – Avent szerint különösen a fekete és latin személyekre – a populáció feláldozható tagjaiként tekintettek.

Ha fiatal vagy, bizonyítanod kell

Nyilvánvaló, hogy az egész mélyen a kapitalizmusban gyökerezik. Az egyenlőtlenségek elkísérnek minket minden életciklusban. Minél hamarabb megtervezi valaki az életét, annál előbb kezdhet el az adott területen dolgozni, és annál több munkát tud elvállalni – a fiataloknak gyakran sok feladatot adnak, hogy bizonyítsanak, ezáltal viszont„kitúrják" feladataikból az idősebbeket. Minél gyakrabban hallják, hogy csak meghatározott idejük van a legtöbbet kihozni magukból, annál keményebben dolgoznak.

Így a szabadidő, a vakáció és a hobbik luxuscikkekké válnak, amiket csak akkor szerezhetünk meg, ha már elértünk valamit – gyakran azonban később sem rendelkezünk olyan erőforrásokkal, hogy ezt a luxust megengedhessük magunknak.

Ashton Applewhite aktivista szerint a generációk egymás ellen fordítása és az emberek kizsákmányolása kapcsolatba hozható a kapitalizmussal, és azzal, hogy a vállalatok könnyebben jussanak pénzhez. „Ha a fiatalok és az idősek is helyettesíthetőek, akkor egymás ellen fordíthatóak, és agyonterhelhetőek lesznek” – mondja Applewhite. Így változtatják egyéni konfliktusokká a társadalmi problémát.

Applewhite arra is rámutat, hogy a kor alapú megkülönböztetés a gazdasággal és társadalmi osztályokkal is kapcsolatban állhat, hiszen gyakran a társadalmi osztályok határozzák meg, hogy egyáltalán ki éri el az öregkort.

Az öregedés szabályai

Az „addig tegyél meg mindent, ameddig tudod” elmélet hatással van arra is, hogyan öregedhetünk meg. „Mindenkitől azt várjuk, hogy ugyanazokat az életciklusokat járja végig: iratkozzon be a közoktatásba, végezze el a főiskolát, csináljon karriert, házasodjon meg, legyenek gyerekei és vegyen egy házat – mondja Avent. – Azaz érjük el az ’amerikai álmot’, lehetőleg még 30 éves korunk előtt.”

Most, a közösségi média térnyerését és a tehetséges fiatal felnőttek listájának bővülését látva Avent úgy gondolja: „nyomás van rajtunk, hogy különlegesek legyünk, és úgy érezzük, csak akkor lehetünk sikeresek, ha kiemelkedünk a kortársaink közül”. Más szavakkal: minél hamarabb, és minél fiatalabban.

Mindezek ellenére egyetlen olyan barátom se jut eszembe, aki azt kívánná, bárcsak fiatalabb lenne, eszembe jut viszont sok jó tanács, amit idősebb barátaimtól, mentoraimtól és családtagjaimtól kaptam, akik sajnálják, hogy nem lassultak le, és élvezték ki életük minden szakaszát – ami lehetetlen, ha a társadalmi elvárások visszhangoznak folyamatosan a fülünkben.

Minden életkor más miatt értékes

Az a meglátás, hogy életünk csúcspontja egyetlen, meghatározott periódusra vonatkozhat, teljesen ellentétes mindazzal, amit én az öregedéssel kapcsolatban tapasztaltam. Anyukám az ötvenes éveiben kezdett egy teljesen új területen dolgozni, és megtanult zongorázni is – mindez nagyon messze állt attól a felfogástól, hogy élete legjobb napjait már maga mögött hagyta volna.

Ugyanakkor ismerek olyan tizenéveseket, akik kisgyermeket nevelnek, miközben dolgoznak és iskolába járnak – tényleg azt fogjuk nekik mondani, hogy „túl fiatalok” hozzá, hogy megtapasztalják, milyen az úgynevezett való élet?

Mindez nem azt jelenti, hogy egyáltalán nem számít, mennyi idősek vagyunk. „Észre kell vennünk, és értékelnünk a különbségeket, anélkül, hogy hierarchiába rendeznénk az egyes értékeket” – mondja Applewhite. Talán ironikus, de mindenki, akit csak ismerek, meg akar öregedni – hiszen az időskor olyan luxus, ami nem mindenkinek adatik meg.

Az a mentalitás, hogy az életünknek csak egyetlen szakasza számít igazán, azt az érzést erősíti bennünk, hogy sosem vagyunk elegek. Talán ha az öregedést annak részeként fognánk fel, hogy megtaláljuk helyünket a világban, megláthatnánk minden életszakasz szépségét, és enyhülne rajtunk a nyomás, hogy kifutunk az időből.

Talán nem értünk el mindent 25 éves korunkra – helyette azonban egy sokkal teljesebb életet éltünk.

Forrás: ELLE