Utazás a nők utolsó birodalmába

Mátriárkák között

---

A 2700 m magasan fekvő Lugu-tó alpesi tájakat idéz. Pedig Kínában van, Junnan tartományban, több ezer kilométerre Európától, és az én szülőhazámtól, Argentínától is. Azért jöttem el ide – nyugati férfi létemre, aki ahhoz van szokva, hogy a társadalmat évezredek óta a férfiak irányítják –, mert kíváncsi voltam, milyen lehet a világ egyik utolsó matriarchális közössége. Nem vagyok antrolpológus. Orvos vagyok, de szeretek utazni, írni, fotózni. Többször is elmentem ezekbe a moszó falvakba, a tóparton laktam, és nagyon kíváncsi voltam, hogy működik a család, a munka, a szex – hogy működnek a nemi szerepek egy olyan helyen, ahol mindent a nők irányítanak. És megdöbbentett az emberek vidámsága, a testi és verbális erőszak teljes hiánya, az, hogy alig foglalkoznak az anyagi javakkal.

A moszók tibeti eredetű népcsoport, és körülbelül húszezren vannak. Fő megélhetési forrásuk a mezőgazdaság, az állattenyésztés, és az utóbbi években a turizmus, hiszen különbözőségük érdekes és vonzó a világ számára. A fiatal nők jellegzetes hófehér szoknyájukban, színes felsőikben, hagyományos hajviseletükkel – amihez hozzátartozik egy jakvászonnal és selyemmel bevont fejfedő gyöngy- és virágfüzérekkel díszítve – képeslapra kívánkoznak.

Megérkezésem után egy tradicionális házban lakó család fogadott be. Alig vártam, hogy magával a mátriárkával találkozzam: idős asszonyt képzeltem el, aki a tűz mellett ül és parancsokat osztogat, mint egy bibliai pátriárka. Nagy meglepetésemre azonban egy fiatal nővel, Jaszival találtam magam szembe: szép volt és energikus, és miután kiderült, hogy nincs szükségem semmire, eltűnt, hogy tovább szervezze a család többi tagjának a munkáját. Ez volt az első lecke: a moszóknál nem egyértelmű, hogy a család legidősebb tagja a mátriárka. A klán irányítása anyáról leányra száll, mégpedig nem feltétlenül a legidősebbre, hanem arra, aki a legrátermettebbnek mutatkozik. A moszók megengedhetik maguknak ezt a luxust, a kínai kormány egyke-politikája itt nem érvényes. A kislány születése pedig mindig öröm.

A következő napokban járkálok, figyelek, és egy tolmács segítségével megpróbálok beszélegetésbe elegyedni a moszókkal. Lassan megértem, hogy épül fel egy család. Minden klán az anya nevét viseli, tagjai egy nagy házban élnek, és legalább tízen vannak, de akár harmincan vagy többen is lehetnek. A legfontosabb személy a mátriárka, vele lakik az édesanyja (ha él még), a testvérei és a gyerekei. A családhoz tartoznak még a lánytestvérek gyerekei és az unokatestvérek. A fiútestvérek gyerekei viszont nem, mivel nem is biztos, hogy vannak gyerekeik – és ez az összes itteni férfire vonatkozik. A gyerekek ugyanis az anya családjával élnek. Nincsenek férjek, apák és nagyapák. Később megtapasztalom, hogy az apafigura hiánya nem azt jelenti, hogy a férfiaknak nincs kapcsolatuk a gyerekeikkel. Az egyik házban tipikus moszó jelenetnek vagyok tanúja: estefelé egy fiatalember megjön a munkából. Odamegy a mátriárkához, és átad neki egy köteg bankjegyet, az aznapi keresetét. Az anyagi ügyek is a nők kezében vannak, úgyhogy a férfi leülhet pihenni. Kártyázik, de félbeszakítja a család egyik gyerektagja, akinek ő valószínűleg a nagybátyja. A gyerek fölmászik rá, belecsimpaszkodik a nyakába, a haját húzgálja. A fiú nevet, és kedvesen átöleli. Bár semmi felelősség nincs rajtuk a gyerekekkel kapcsolatban, a moszó férfiak imádják a kicsiket, és nagyon szívesen játszanak velük.

Ha mindenki az anyjával él, hogy találkoznak a férfiak és a nők? – gondolkodom el. Már az első napokban észereveszem, hogy a felnőtt nőknek van egy saját épületszárnyuk, külön szobákkal, amit ajtó zár el a ház többi részétől. A férfiak viszont egy nagy, közös helyiségben laknak. A nők a saját szobájukban azt a férfit fogadják, akit akarnak. Az ismerkedés a szabadban vagy a falusi ünnepségeken történik. Szemkontaktus, tánc, vonzódás. A férfi felajánlkozik, a nő dönt. Ha úgy dönt, hogy fogadja éjszakára, akkor a férfi felakasztja a kalapját egy fogasra, az ajtóra, és akkor senki nem zavarja a párt. Akit visszautasítanak, az sem keseredik el másik ajtón kopogtat. A nők akár minden este más férfit is fogadhatnak. És a férfiak is bárkivel elmehetnek, azzal a feltétellel, hogy az intim percek után el kell hagyniuk a nő szobáját, és haza kell menniük az anyjukhoz. Mindezt teljes természetességgel és diszkrécióval teszik. Ennek a fajta kapcsolatnak a neve axia, más szóval mozgó házasság. És ha a nő teherbe esik, egyáltalán nem biztos, hogy tudja, ki a gyerek apja. Ez a moszók számára nem is fontos, csak az anya számít. Az asszony gyerekeinek lehet ugyanaz az apja vagy akár mindegyiknek más, senkinek nem okoz pszichés problémát, ha nem ismeri az apja kilétét.

Persze a szerelem itt is létezik. A matriarchális társadalom asszonyai sem férfifaló amazonok. „Egy nőnek mindenképpen jobb, ha van egy állandó férfi az életében – magyarázza Tsumani Ana, az egyik mátriárka. – Ez ugyanis azt jelenti, hogy a nő van annyira nő, hogy a férfi egy egész életen át érdeklődjön iránta." A kapcsolat csak a legjobb pillanatokat éli meg, a beteg kisgyerekkel vagy a család anyagi probémáival más asszonyok foglalkoznak, akik kölcsönösen segítik egymást. Egy moszó nő soha nincs egyedül, mindig számíthat az anyja, a nővérei és a barátnői támogatására. A női barátság itt nagyon erős kapocs. Ha egy szerelemnek vége szakad, az mindig fájdalmas, de soha nem eredményez veszekedést a ház, az anyagiak vagy a gyerekek miatt. A férfi szépen elmegy, és nem követel semmit. „A szerelmes férfira egy nő soha nem bízza rá az életét" – szögezi le Tsunami Ana. Ha a válságnak vége, a nő megint a csábító ruháit hordja. Kedvesnek, félénknek és védtelennek mutatja magát, így hódítja meg a férfiakat. Ebből a szempontból a moszó férfiak is olyanok, mint minden más férfi a világon: a túl erős nők nem vonzzák őket.

Előítéletekkel telve érkeztem a moszókhoz, de egy nagy igazságra jöttem rá: a matriarchális társadalomban a férfiak nagyon is jól elvannak. Kevesebbet dolgoznak, mint a nők, kisebb felelősség nyomja a vállukat, akkor váltanak partnert, amikor akarnak... és azzal a felkiáltással, hogy ők gyengébbek, nem kell az asszonyok sirámait és panaszkodását hallgatniuk. A gondolat, hogy feleségük legyen, gyerekeik, egy egész család, akit el kell tartani, mint mondjuk a szomszédos han kínaiaknak, egy moszó férfia számára maga a rémálom. Olyannyira, hogy a nyugati típusú élet fenyegetése fegyver lehet a mátriárka kezében. „Ha a gyerekeim nem fogadnak szót – meséli Tsunami Ana –, azzal fenyegetem meg őket, hogy meg kell nősülniük, és ettől nagyon megijednek. Senki nem akar együtt élni egy idegen nővel, ráadásul élete végéig ugyanazzal, és fenntartani egy házat, eltartani egy családot!" Sokkal kényelmesebb az anyára és a lánytestvérekre bízni magukat, és gondtalan, stresszmentes életet élni. Talán ezért van, hogy az itteni férfiak mind jókedvűek, és rengeteget nevetnek.

A moszó férfiak elfogadják, hogy nincsenek javaik, nem örökölnek, és hogy mások parancsolnak nekik, cserébe viszont nem gyötri meg őket az élet és a munka, rengeteg időt töltenek a barátaikkal, madzsongoznak és sakkoznak. A matriárka viszont olyan, mint egy méhkirálynő: folyton elfoglalt, irányítja a rengeteg segítőjét (akik mind nők). Folyamatosan dolgozik, és a férfiakra csak kisebb jelentőségű feladatokat bíz, hogy földet vagy állatot vásároljanak például. A falufőnök is férfi. Az agresszív megnyilvánulások féken tartása azért férfimunka. Az erőszakos viselkedés errefelé nem dívik, azt az egész közösség megveti, az elkövetőt megbélyegzi.

Vendégként gyakran felajánlottam, hogy az étkezések végeztével elmosom a tányérokat. Soha nem engedték meg. A konyhai és asztali dolgokkal való foglalatosság a moszó nők számára öröm, és nem az alávetettség jele. Én pedig férfiként csak engedelmeskedhettem.

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!