Plázaifjak, ökoproletárok: mi jön a fogyasztói társadalom után?

Túlfogyasztás? Hedonizmus? Konzumidiotizmus? Bárhogy is nevezzük, az elmúlt éveket, évtizedeket jellemző trend látványosan a végéhez ért. Eljött a modern aszkézis ideje?

Egy magyar tudós a hírek szerint hasznos anyaggá alakította a szén-dioxidot. Elképzelhető tehát, hogy a tudomány megteszi nekünk azt a szívességet, amit titkon mindenki remél tőle: hogy megoldásaival megmenti, pontosabban hosszú távon is élhetővé teszi a bolygót az emberiség számára.

Persze lehet, hogy mégis a rosszabbik forgatókönyv valósul meg. Ekkor az elviselhetetlen hőség, a tömeges népvándorlás, az ivóvízért és élelemért folytatott napi küzdelem Mad Max-i világában kell eltöltenünk életünk utolsó hátralévő részét. Ez esetben van még hátra úgy 20-30 jó évünk. Akkor legalább ezt élvezzük ki, ahogy a csövön kifér, nem igaz?

Bár az emberi faj bőven szolgáltat okot arra, hogy józanságában és bölcsességében kételkedjünk, szerencsére úgy tűnik, a szakadék előtt nem a gázra fog rátaposni. Igaz, lassan a fékezés sem lesz elég önmagában. A kérdés most már az, hogy a 21. század embere hogyan és mennyire lesz hajlandó életmódjával fizetni a klímaváltozás feltartóztatásáért: lemondani bizonyos kényelmeiről, vágyairól, visszafogni fogyasztásait. Vagyis átalakítani egész értékszemléletét.

Prahlad Dzsani állítása szerint kamasz kora óta nem vett magához ételt és italt – és idén tölti be a 91. évét. Az indiai jógit egy orvoscsoport pár éve két héten át vizsgálta, de végül nem találtak megfelelő magyarázatot kivételes működésére. És még ha Prahlad Dzsani állításának valóságtartalma felől vannak is erős kétségeink, az épp csak elégségesre szorítkozó étrendnek, a testi örömökről való lemondásnak, vagyis az aszkézisnek jelentős hagyományai vannak, és nem csak az indiai kultúrában. A földi javak megvetését, az önként vállalt szegénységet mint az igazabb élethez vezető utat a nyugati szerzetesség is jól ismeri.

Tamás Gáspár Miklós múlt év végén a Magyar Narancsban megjelent Az új aszkézis című írásában pedig újra behozta a fogalmat a közbeszédbe. A filozófus szerint ugyanis „a »klímaválság« fókuszt kínált a radikális baloldali ifjúság (...) »e világi aszkézisének«, amely a társadalmi igazságosság, a teljes körű egyenlőség, a (külső és belső) természet integritása védelmében elutasítja az anyagi jólét fokozásának a kapitalizmus kezdetei óta domináns (...) ideológiáját”.

Még ha ez a radikális fiatalság egyelőre csak egy szűk csoportot jelent is, dr. Köves Alexandra ökológiai közgazdász szerint az elmúlt egy évben több generációban is megtörtént az áttörés a klímaváltozás elfogadásában, és már a marketingkutatások is alátámasztják, hogy világszerte egyre szélesebb az a társadalmi réteg, amelyik változtatni kezdett fogyasztási szokásain. Nagyobb számban jelentek meg azok a tudatos vásárlók, akik nemcsak a mennyiségre, de a termékek előállításának ökológiai lábnyomára is odafigyelnek, és egyre többen kezdik megérteni azokat a mechanizmusokat, amik bizonyos fogyasztási minták követésére kényszerítenek minket, észreveszik például a reklámok vagy a fast fashion trükkjeit.

És ha globális életmód-forradalomról még nem is beszélhetünk, újra feléledt az önkéntes egyszerűség, a minimalizmus irányzata is. Az önkéntes egyszerűség konzumizmusellenes mozgalma a ’70-es évek Amerikájából indult, mára pedig kiegészült a fenntartható fogyasztás gondolatával. Követőik azt vállalják, megelégszenek azzal, amire valóban szükségük van, olyan felesleges dolgok helyett, amiket csak a társadalmi elvárás diktál.

Joshua Millburn tökéletes fiatal átlagamerikaiként indult, szorgosan haladt felfelé a céges sikerlétrán, pénzét mutatós tárgyakba fektette, emiatt eladósodott, aztán jött számára egy megvilágosító pillanat, amikor ráébredt, hogy mik az igaz értékek az életében – és ezeknek semmi közük nem volt a tárgyaihoz. Ezért hát megszabadult a nagy részüktől, kisebb lakásba költözött, és elkezdett olyasmikkel foglalkozni, amik igazán örömet okoztak neki. Több pénze maradt, kevesebbet stresszelt, miközben még mindig elég kényelmes 21. századi életet élt. A minimalizmus mai követői ugyanis nem a természetbe visszavonult remeték, és nem is ábrándos hippik, de még csak a modern technológiát sem utasítják el feltétlenül. Ehelyett alapos önvizsgálatot tartanak, és olyan értékekkel helyettesítik korábbi pazarló életvitelüket, amikben örömet találnak.

Richard Easterlin éppen a ’70-es években mutatott rá arra a paradoxonra, hogy a nemzetek gazdasági növekedése és jóléte nem, vagy nem szükségszerűen korrelál polgárai boldogságérzetének, szubjektív jóllétének növekedésével. Köves Alexandra szerint egy alapvető fizikai és egzisztenciális biztonságra persze mindenkinek szüksége van, de az mára világosan látszik, hogy a nyugati társadalmakban a fogyasztás messze túlfutott ezeken az alapokon, és hogy ezzel együtt a fogyasztói társadalom értékei is kezdenek kiüresedni. Itt pedig különbséget kell tennünk jólét és jóllét fogalmai között. Utóbbi ugyanis például a családunkkal és a barátainkkal eltöltött minőségi időt, az értelmes tevékenység megtalálását vagy az olyan munkát jelenti, ami mások javára válik. A közgazdász szerint ha a jóllétünkről ebben a megközelítésben kezdünk el gondolkodni, talán képesek leszünk lemondani olyan dolgokról, amikről azt hisszük, már nem tudnánk nélkülük élni. Sokaknál például éppen a vásárlás az, ami jólléti funkciókat próbál helyettesíteni. „Alapjaiban kellene átértékelnünk az eddigi fogalmainkat. Ki a gazdag? Akit szerető közösség vesz körül, vagy akinek sok nulla van a bankszámláján? Az a szegény, aki a saját kertjében termeli meg a paradicsomát, és boldogan gyomlálja, vagy aki állandó rettegésben él, hogy elveszíti a pénzét és az ezzel járó társadalmi státuszát?”

Persze annak oka, hogy világszerte a fiatalok motivációja a legerősebb a változtatásra, viszonylag kézenfekvő. „Hiszen minél fiatalabb valaki, annál több időt kell lehúznia majd egy klímaváltozás által sújtott bolygón, és akkor arról, hogy mi lesz az ő gyerekeivel, még nem beszéltünk” – mutat rá Nemes Orsolya generációkutató, a Milestone Intézet munkatársa, és hozzáteszi: az olyan globális mozgalmaknak, mint a Greta Thunberg által életre hívott Fridays For Future diákmozgalom vagy az erőszakmentes polgári ellenállást hirdető Extinction Rebellion is elsősorban a fiatalok a motorjai.

Magyarországi képviselettel mindkét említett mozgalom rendelkezik, de hogy a hazai fiatalok mennyiben követnek bármilyen önkorlátozó életformát, arról Szabó Andreát, az MTA Társadalomtudományi Kutatóközpontjának tudományos főmunkatársát kérdeztük, aki tagja volt annak az ifjúságkutatásnak, mely a fiatal nemzedék életmódját vizsgálta. A szociológus szerint a fogyasztás tudatos visszafogásának jelensége egyelőre a magyar fiatalok csak nagyon szűk körében figyelhető meg.

A szakember úgy fogalmaz, a hazai fiatalokkal kapcsolatban még ma is tartja magát a „plázaifjúság” megnevezés, mivel meghatározó részük ma is a „fogyasztás templomaiban”, a bevásárlóközpontokban tölti szabadidejét. A legutóbbi, 2016-os átfogó hazai ifjúsági vizsgálat többek között a fiatalok ásványvíz-, kávé-, üdítő- és energiaital-fogyasztására kérdezett rá – akkor ezek mind növekvő számokat mutattak az előző négy év adataihoz képest. Az idei kutatás lesz az első, amely már

a klímaválság életmódra gyakorolt hatását is vizsgálni fogja.

A szociológus felveti azt a gyakran felmerülő ellentmondást is, miszerint a klímatudatos életmód jellemzően a közép- és felső középosztály kiváltsága, amely megteheti, hogy a hagyományos termékeket egy fenntarthatóbb, de sokkal drágább változatukkal helyettesítse. Ez pedig nemhogy aszkézist, de bizonyos értelemben luxusfogyasztást jelent.

„A korszellemre jellemző fő trend, a hedonizmus mellett ellentrendként megjelenő aszkétizmus gyakran keveredik a mai ember életmódjában: a hétköznapokon kulacsból isszuk a csapvizet és vászonyszütyőt használunk, de ázsiai szigetekre járunk nyaralni” – mondja Nemes Orsolya, ezen a ponton pedig eszünkbe jut egy nemrég az Indexen bemutatott videóriport a 21 éves magyar lányról, aki a zero waste életmód szellemében fél év alatt mindössze egy befőttesüvegnyi szemetet termelt, kozmetikumait és tisztítószereit maga készíti, a női betétet mosható textilre cserélte, egy dologról azonban nem hajlandó lemondani: az évi egy utazásról, repülővel.

Tamás Gáspár Miklós szerint ez az új nemzedék egyenesen „elátkozza és életformájában is elutasítja” az olyan fogalmakat, mint a növekedés és a fejlődés. Mint írja: „Itt nem pusztán a fogyasztói idiotizmus iránti undorról van szó, hanem a termelés, a technikai fejlődés, a jólét, a kényelem (...) lenéző és gyűlölködő elvetéséről.” Növekedés, fejlődés – de hát ezek az életünk és a gazdaságunk legfontosabb buzzwordjei! „De ez is csak egy hitrendszer, amit az ember alkotott” – válaszolja erre Köves Alexandra, aki azt vallja: a világ gazdasági, környezeti és társadalmi problémáira részben megoldás lehet a nem növekedés alternatív gazdaságpolitikája, mely számos javaslatot kínál az ökológiai adóreformtól az alapjövedelem bevezetésén át a reklámipar szigorúbb szabályozásáig. „Jelenleg a globális növekedés hasznának 82 százalékát az össztársadalom felső 1 százaléka birtokolja, miközben a Föld lakosságának fele egyáltalán nem részesül belőle. Ezt az aránytalanságot kellene megszüntetnünk azáltal, hogy lebontjuk a jelenlegi gazdasági és társadalmi működésünk alapjait, és elindulunk egy környezetileg és társadalmilag is igazságosabb irányba” – vallja a szakember, aki szerint a rendszerszintű változások elindítását az is nehezíti, hogy hajlamosak vagyunk inkább sötét vészforgatókönyveket kreálni, mint hogy megvalósítható alternatív jövőképeken gondolkodnánk.

Ha azonban léteznek is ilyen jövőképek, a közvélemény szemében többnyire azok is disztópikus színezetet kapnak. Az egyenlőbb és korlátozott fogyasztás szükségességét sürgetőket sokan egyfajta „zöldkommunizmus” hirdetőiként vizionálják, akik már egy digitalizált társadalom eszközeit használva utasítanának el minden luxust és világi hívságot. „A klímapolitikával kapcsolatos gyakori félelem, hogy ökodiktatúra bevezetését teszi szükségessé, amelyben egy totalitárius világkormány porciózná ki számunkra az erőforrásokat – fogalmaz Kapelner Zsolt. –  A politikai intézményeknek persze szerepet kell vállalniuk abban, hogy miként alakítjuk át a fogyasztási szokásainkat, de ez nem azt jelenti, hogy az állam betiltja az autóvásárlást és a húsevést. Ellenkezőleg: hatékonyabb ökopolitika több demokráciával és szolidaritással érhető el.” 

Az azonban még mindig kérdés, hogyan vehetők rá tömegek életmódjuk átgondolására. Nem állja-e útját bármiféle változásnak az ember természetéből adódó önzése? A filozófus szerint jellemzően azok szeretnék elhitetni velünk, hogy az igazságtalanság az emberi természetből fakadó szükségszerűség, akik profitálnak ebből az igazságtalanságból. A közgazdász szerint a megfelelő üzenet nem is a „fogyassz kevesebbet”, mert ekkor az emberek a változást lemondásként élik meg. Inkább „fogyassz másképpen”, azaz kezdd el keresni az életedben azokat a dolgokat, amik úgy adnak neked örömet, kötődést, hogy nincsenek összefüggésben a vásárlásaiddal. „Vagyis ne csak a cselekedeteiden, az egész szemléleteden változtass.”

Szóval addig is, míg a tudósok megoldják a szén-dioxid-átalakítás problémáját és megfejtik Prahlad Dzsani életben maradásának titkát, esetleg próbáljunk mi is szemléletet váltani a saját életmódunkban. Mert ahogy Tamás Gáspár Miklós írja, a jövőt „aktív és lelkes kisebbségek szokták közelebb hozni”.