Nem volt szavunk a csókra és a szeretetre

A brooklyni haszid zsidó közösségből elmenekülő Deborah Feldman történetét ma már milliók ismerik, köszönhetően Unortodox című regényének és az abból készült Netflix-sorozatnak.

Deborah Feldman, Alexa Vachon, Portrait, Unorthodox, Author, Interior, Inside, Headshot, Porträt, Berlin, Editorial, Netflix

A brooklyni haszid zsidó közösségből elmenekülő Deborah Feldman történetét ma már milliók ismerik, köszönhetően Unortodox című regényének és az abból készült Netflix-sorozatnak. A magyar Elle-nek többek között arról mesélt, hogyan fedezte fel az érzékiséget, miért éppen Berlinben él, és miért látogatott el Újfehértóra.

A legjobban a nagymamám hiányzik, akivel nagyon szoros volt a kapcsolatom. Különleges nő volt, aki félelmetes megpróbáltatásokat élt túl, mégis mindenben meglátta az örömöt és a szépséget, sokat tanultam tőle, többek között ezt az értékrendszert. Magyar volt, magyarul beszélt, magyar ételeket főzött, azt gondoltam, ha a szülőföldjére utazom, végre újra közel érezhetem magam hozzá.

E hiányérzet késztetett arra, hogy felkeressem azokat a településeket, ahonnét a nagyszüleim családja származik, voltam Kántorjánosiban, Újfehértón, Debrecenben. Valamint felkerestem a nyíregyházi zsinagógát is, ahol beszéltem a rabbival, aki elmondta, hogy a háború előtt ezek a zsidó emberek hagyományos életet éltek, integrálódtak a többségi társadalomba, ellentétben a leszármazottaikkal, akiket a második világháború után a szatmári haszid zsidó közösség magába olvasztott. Ez pedig elszomorított, mert a különböző identitások elvesztek és egyetlen identitásba olvadtak. A nagymamám nemcsak a családját, hanem az identitását is elveszítette.

Ő már akkor demenciában szenvedett és nem ismert fel, amikor elhagytam a közösséget, és mire Magyarországra utaztam, már nem élt. De elmentem abba a házba, ahol felnőtt. Megindító élmény volt.

A nagyszüleim elutasították a materializmust, és úgy gondolták, hogy a boldog élet valami olyan, amit az ember önmagában teremt meg, olyan belső érték, ami a körülményektől független. Hátrahagyva Williamsburgöt, Manhattanben éltem, ami egy nagyon materialista városrész – és itt jöttem rá, hogy soha nem fogok tudni alkalmazkodni a kapitalista társadalom értékeihez. Ez az egyik oka annak, hogy ma Berlinben élek, egy olyan városban, ahol a humanista értékrend kap központi szerepet. Megtaláltam a módját annak, hogy inkább kulturális, mint vallásos, valamint inkább intellektuális, mint érzelmi értelemben legyek zsidó.

A könyvet azért írtam, hogy a gyermekfelügyeleti jogot megkaphassam, és én nevelhessem a fiam. Mielőtt elhagytam a közösséget, elmentem egy ügyvédhez, aki azt mondta, hogy habár sok jogi stratégiát adhatna, de mindezek nem működnének, mert a haszid közösségnek jobb stratégiái vannak. Véleménye szerint csak egy dolog lehetett hatásos, mégpedig az, ha tartósan fel tudom hívni a közvélemény figyelmét az esetemre, mert az egyetlen dolog, amit nem akarnak a szatmári haszidok, az a nagy nyilvánosság. Ez volt az egyetlen módja annak, hogy a fiam velem élhessen. Tudomásom szerint én vagyok az egyetlen nő, aki megkapta a gyerekfelügyeleti jogot a válás után.

Az igazság az, hogy mindannyian elárultuk egymást. Kicsit olyan ez, mint amikor egy házaspár mindkét fele megcsalja a másikat. A közösség az életem minden pontján elárult, manipulált és felhasznált, függetlenül attól, hogy hányszor próbáltam meg hinni bennük, együttműködni velük.

(...)

Bedike Barbara