Cuba libre újratöltve

Lovastaxis, öngyújtótöltőnő és áldozatiállat-árusító – Kuba, egy skizofrén társadalom újkapitalistái

Látszólag semmi közös nincs a 42 éves Eneida Lameiróban, aki egy kimerült ló és egy taxinak csúfolt kordé tulajdonosa, és a jól táplált Raidel Peñate partiszervezőben. Míg egy végigdolgozott munkanap Eneidát 80 kubai pesóval, azaz körülbelül 3 dollárral teszi gazdagabbá, Raidel ennek a háromszorosát keresi. Mégis mindketten az új kubai társadalmi csoport, a cuentapropisták tagjai, azaz jogosultságot kaptak a független munkavégzésre.

Gyerekkocsi húzására alkalmas állat kiadó

A cuenta propria (saját számla), a magánvállalkozók igazolványa napról napra szorítja ki a carta del partitót, a kommunista párt papírját. Habár a kezdőbetűik megegyeznek, a kubaiak szemében gyökeresen mást jelent a két papír. A szigetország a katasztrofális állapotban lévő gazdaság szorításában él, és jobb híján a szabad piac irányába nyit. Ennek első állomása a magánszektor létrehozása, amely nincs alávetve az állami bürokrácia kizárólagos ellenőrzésének. Több mint 400 ezer kubai töri magát a 178 foglalkozást felsoroló szürreális lista valamely szakmájáért. A választék széles és meglehetősen bizarr: gyerekkocsi húzására alkalmas állat kölcsönzése, pálmalevélszedés a fák tetején, gázöngyújtótöltés, nadrággombbehúzás, gáztűzhelyszerelés, vallási célokra szolgáló áldozati állat árusítása”.

Így nyitott Gisela Nicolas paladart, azaz maszek éttermet Havannában. Nagyon trendi, nagyon jó, nagyon drága. Egy kétszemélyes vacsora az állami bér négyszeresébe kerül. Külföldiek és külföldi vállalatoknál dolgozó kubaiak látogatják. Azok gyűlnek oda megkóstolni a baszk vinaigrette-mártásban szervírozott friss halat és más ínyencségeket, akik konvertibilis kubai valutában, vagyis CUC-ban tudnak fizeti. Ez a pénznem mindenki vágyainak netovábbja, és 25 kubai pesót (ez a nemzeti valuta) ér.

Elena Gomez egy technozenés fitneszteremmel kombinált szépségszalont nyitott. Manikűr, festés és hajhosszabbítás, több alkalmazott. Az ember az új Moszkvában képzeli magát, vagy egyenesen Miamiban. Gazdag, kollagénnel feltöltött ajkú nők jönnek fogyni egy olyan országba, ahol az elhízás messze nem népbetegség.

A túlélésre játszanak

Gisela és Elena mindketten a helyi gazdaság új szereplőinek elitjéhez tartoznak. A valóságban azonban sok vállalkozó olyan foglalkozásokból tengődik, amelyek eleve valamilyen trükkre épülnek.

A szabad gazdaságnak ezek az úttörői Kuba-szerte a túlélésre játszanak a kapitalizmus groteszk változatában. A 42 éves Lyssett Havanna óvárosában mér mogyorót a turistáknak. „Régebben feketén csináltam ugyanezt. Állandó macska-egér játék volt a rendőrséggel. Aztán énekelni kezdtem; tudtam ugyan, hogy magamra hozom vele a bajt, de a hangom odavonzotta a klienseket. Akkor beidéztek a hatóságtól, és rám tukmálták ezt az üzletet: »Felöltözöl kreolnak, kapsz egy fűzfakosarat, plusz egy engedélyt.« Elfogadtam.” Lyssett azóta felszabadított rabszolgának álcázva Havanna jellegzetes figurájává vált mint szenzáció-cuentapropista.

Másutt, a temetővel szemben három harmincas éveihez közeledő nő, Liliana Linares, Viccia Rodriguez és Yaimel de la Caridad nyitotta meg üzletét Art D’Flor néven. Takaros, kissé rosszul szabott piros ruhájukban Ecuadorból importált rózsacsokrokat kínálnak, kiegészítve Amerikából származó rettenetes plüssállatokkal. Még állami megrendeléseik is vannak. „A gond csak az, hogy elromlott a hűtőnk, amit egy barátunk rakott össze bontott anyagokból – meséli Viccia, aki eredeti képzettsége szerint pszichológus. – Hervadoznak a virágaink.” „Így válik áldozatává a szabad vállalkozás sikere az áramszünetnek” – teszi hozzá Liliana, a volt könyvelő.

Az állami fizetésből csak éhen halni lehet

Cienfuegosban a kocsihajtó Eneida Lameiro alig keres jobban, mint az apja, akit még az állam alkalmazott ugyanerre a munkára. „Régebben 1 pesóba került egy út, ma kettőbe, tehát valamivel jobban keresek. De semmit sem tudok félretenni. Ahogy megkeresek egy kis pénzt, rögtön elmegy a két gyerekemre.”

Míg az állami fizetésből nyugodtan éhen lehet halni, gyakran a maszek jövedelemmel sincs ez másképp, ha nemzeti valutában jut hozzá az ember. Minden második kubai a külföldre emigrált családjától kapott dollárokból él. Akinek nincs ilyen szerencséje, az fogyókúrázik a kötelezően vállalt feketemunka mellett.

Az elismert közgazdásznak, dr. Omar Everleny Pérez Villanuevának a véleménye egyértelmű a helyzetről: „Véget kell vetni az abszurd szakmalistának, és engedélyezni kell minden üzletet.” A mozgalom ugyanis útjára indult. Nagyon lassan halad – lépésről lépésre, ahogy az elnök, Raúl Castro előírta –, de feltartóztathatatlanul.

A döcögő kezdeményezések óceánjában igazi nyertes a partiszervező Raidel Peñate, aki Cienfuegos lakói számára egyszerre testesíti meg az ügyes cuentapropista és a szemérmetlen kapitalista prototípusát. Hasat eresztett, igazi pojáca, valódi texasi westerncsizmával a lábán. Vállalkozása készen szállít minden szükségeset a ceremóniához, amit 15 éves lányuk ünneplésére rendeznek a kubai szülők. Egy-egy család több évnyi megtakarított pénzét költheti rá, akár 20 ezer CUC-ot is. „Egy kordéval kezdtem, ma két kamionom van. Én csinálom a dekorációt, a zenét, én felügyelem a koreográfiát.” Raidel Peñate 2 ezer CUC-ot keres havonta. Egy vagyont. Titokban hozatja be a szükséges tárgyak tömkelegét, a lufikat, étkészletet, jelmezeket Amerikából, mivel a magánimport minden formája illegális. Kockáztat, izzad, rohangál, táncol, úgy pózol, mint egy boldog békeidőkbeli keresztapa.

Magánszektor és megfosztottság

Daisy Ponce, a fáradt negyvenes már kevésbé villog. Százával tölti naponta az eldobható öngyújtókat, egy kiürített és újrahasznosított tisztítószeres flakonba öntött gázt fecskendez beléjük. 2 peso a szolgáltatás ára, és Daisy kicsit kevesebb, mint 9 CUC-ot keres vele naponta. Ami nem is olyan rossz az állami fizetéshez képest. Amikor épp kiszabadul deszkákból eszkábált szegényes kis bódéjából, titkárnőnek tanul. Miközben új életet lehel egy öngyújtóba, váratlanul politizálni kezd:

„Szakszervezetis voltam, összetűzésbe kerültem egy főnökkel. Emberi jogi harcos lettem, és cuentapropista. Átnyergeltem a magánszektorba.” Ez a két M jellemzi a jelenlegi kubai életet: magánszektor és megfosztottság. Míg egyre jobban teret nyer az első, a kubaiak többsége még mindig sok mindentől el van zárva.