A pokol és más úti célok – emlékirat az USA külügyminiszterétől

Madeleine Albright az élete hátralevő részét nem a keretben sétálgatva akarja eltölteni.

Amikor a 82 éves Madeleine Albright először kiválasztotta az új, emlékiratairól szóló könyve címét – A pokol és más úti célok – nem gondolta, hogy ez ennyire aktuális lesz majd. „Az emberek azt gondolják, hogy a poklon megyünk keresztül – mondja a telefonban, hiszen ő is otthon van a COVID-19 miatt. Én azt szeretném, ha más helyekre mehetnénk.”

Albright leginkább arról híres, hogy ő lett az első női külügyminiszter Bill Clinton elnöksége alatt. De, ahogy a könyvében írja, a karrierje ott nem ért véget – vagy nem ott kezdődött el. Saját bevallása szerint 39 éves koráig nem volt „komoly munkahelye”, amikor is elkezdett dolgozni Ed Muskie akkori szenátornak, mint fő jogalkotó asszisztens. Miután otthagyta a külügyminisztériumot, folytatta legendás karrierjét és a National Democratic Institute elnöke lett és egy globális stratégia céget támogatott, miközben a Georgetown egyetemen tanított, írt és beszédeket mondott.

„Sohasem gondoltam volna, hogy olyan életem lesz, mint amilyen lett” – ismeri el Albright, aki az alábbiakban őszintén beszél a legrosszabb karriertanácsról, amit valaha kapott, hogy hogyan használja a kiegészítőket, melyek segítik a kommunikációt a munkájában, és hogy miért gondolja úgy, hogy optimistáknak kell lennünk a koronavírus-járvány alatt.

„A legelső munkám az volt, amikor középiskolás koromban melltartókat árultam Denverben, Colorado államban. Megtanultam, hogy bele kell képzelned magad annak a helyébe, akivel éppen foglalkozol, udvariasnak, figyelmesnek kell lenned és meg kell a másikat hallgatni. Ez tényleg sokat számított.”

„Külügyminiszternek lenni és az Egyesült Államok felirat mögött ülni, különösen, úgy hogy én nem itt születtem – én egy nagyon hálás amerikai vagyok. (Albright Csehszlovákiában született, a szülei 1948-ban emigráltak az USA-ba.) Sosem felejtem el, hogy 2000. július 4-én honosítási tanúsítványokat adhattam át új állampolgároknak. Hallottam az egyik férfit, ahogy elhaladt mellettem és azt mondja: „Elhiszed, hogy nekem, a menekültnek a külügyminiszter adja át a honosítási papírjaimat?” Odamentem hozzá később és azt mondtam: „Elhiszed, hogy egy menekült a külügyminiszter?” Ez az egyik legfantasztikusabb dolog, ami valaha történt velem.”

„Újságíró akartam lenni. Én voltam az egyik szerkesztője az egyetemi lapnak és egy újságíróhoz mentem feleségül. Chicagóba költöztünk ahol a férjem állást kapott. Egyik este a főszerkesztővel vacsoráztunk, amikor felém fordul, és azt kérdezi: „Te mivel fogsz foglalkozni, édesem?” Mire én azt válaszoltam: „Egy újságnál fogok dolgozni.” Abban az időben három másik újság is volt Chicagóban, ő mégis azt mondta: „Ne akarj a férjeddel versenyezni, csinálj valami mást!” Mint kiderült, ez egy remek tanács volt, de abban az időben azt gondoltam, hogy nem hiszem el, hogy valaki ilyen stílusban szólt hozzám. Én úgy gondolom, hogy az emberek nem tudják, hogy mit mondanak, és hogy az valójában milyen sértő is lehet.”

„1993-ban megjelent egy vers egy bagdadi újságban, melyben egy kígyóhoz hasonlítottak. Volt egy kígyós brossom, és úgy döntöttem akkor viselem majd, amikor Irakról beszélek. Egy újságíró megkérdezte: „Miért viseli a kígyós brosst?” Elmondtam neki a történetet. Aztán arra gondoltam, hogy ez milyen szórakoztató és vásároltam rengeteg kosztümhöz hordható ékszert, mely kifejezi, hogy azon a napon éppen mit fogunk csinálni. Jó napokon virágot, pillangót és léggömböt viseltem. Rossz napokon ragadozó állatokat, pókot, meg hasonló dolgokat ábrázoló brosst hordtam.”

„A családom a második világháborút Londonban vészelte át éppen a légitámadások alatt. Még csak kislány voltam. Az édesapám a BBC rádióadásaiban szerepelt és minden adást Beethoven Ötödik szimfóniájával kezdték, da-da-da-dum, ami a Morse kód szerint a győzelmet jelenti. Van egy győzelmi brossom, amit ehhez a könyvhöz készült fényképen is viselek, mert szükségünk van a vírus feletti győzelemre.”

A legkedvesebb brossom az, amit a Katrina hurrikán után New Orleansban kaptam. Vacsoráztam és odajött egy férfi kezében egy ametiszt levelekből álló dísztűvel. Azt mondta: „Az apám második világháborús veterán, ott ül, megkapta a Bíborszív kitüntetést, de az édesanyám elhunyt a Katrina hurrikán miatt. Az apám az anyámnak adta ez a brosst az 50. házassági évfordulójukra, és azt szeretnénk, ha az öné lenne.”

„Egy megbeszélésen ülsz, és magadban azon morfondírozol, hogy nem mondok semmit, mert mindenki azt gondolja majd, hogy butaság. Aztán egy férfi elmondja, amit szerettél volna, és mindenki azt gondolja, hogy briliáns ötlet, te meg iszonyúan dühös vagy magadra, amiért nem beszéltél. A legfontosabb amire felfigyeltem, hogy mindig legyen egy másik nő a megbeszélésen, hogy azt tudd mondani: „Madison jól mondta”, mert ezt csinálják a férfiak is egymás között. Ekkor találtam ki a leghíresebb kijelentést, amit valaha is mondtam: „Különleges helyük van a pokolban azoknak a nőknek, akik nem segítenek egymásnak.” Szükség van arra, hogy legyenek támogatóink, és hogy lehetőséget teremtsünk másoknak körülöttünk, hogy nekik is legyen esélyük. Nem akarsz te lenni az egyetlen nő a tárgyalószobában.”

„Amikor először felhívtak a Szívek szállodája sorozat producerei, azt kérdezték, hogy nem lenne-e gond, ha valaki eljátszana engem? Én azt mondtam: „De nagyon is bánnám, én szeretném játszani magamat!” Ez volt az első tévés élményem. Aztán szerepeltem a Városfejlesztési osztály sorozatban is. Utána a Madam Secretary - Az elnök embere sorozatból Tea Leoni megkért, hogy találkozzunk és beszélgessünk arról, hogy milyen külügyminiszternek lenni. Később többször szerepeltem a sorozatban.

Szeretem jól érezni magam. Doboltam a Kennedy Központban Chris Bottival. És többen megjegyezték az évek alatt, hogy nem is tudták, hogy jó humorérzékem van. Ez az, ami mindig is tartotta bennem a lelket.  Nem akarom úgy végezni az életem, hogy a köröket írok le a kertemben. Még sok minden van, amit meg szeretnék tenni. Harcolok a gravitáció ellen.”

„A nyugdíjazás számomra nem egy szép szó. Mindig azt akartam, hogy az életem következő fázisa sokkal érdekesebb legyen, mint az előző – ez pedig nem könnyű, ha külügyminiszter voltál. Sokáig tartott még megtaláltam a hangom. Most, hogy már megvan, nem maradok csendben. Amit legnehezebb elfogadnom, ami ellen küzdök, az az öreg kor. Nem kérdés. Ami most a járvány miatt kialakult, ez a hirtelen elkülönülés az idősektől, mindig is kerültem ezt a kategóriát, de elfogadom, hogy ki vagyok.”

„Voltam olyan helyzetekben, vagy a szüleim, amikor nem volt a kezünkben semmi kontroll. Nem tudtuk irányítani, hogy mi történik a második világháború alatt. Kétszer kellett menekülnünk. Az egyetlen dolog, ami felett hatalmunk volt, az a hangulatunk. Ez a tanácsom erre a különös időszakra. Nem tudjuk irányítani, hogy mi történt, vagy történik a vírussal, de kontrollálni tudjuk a hozzáállásunkat, és hogy betartjuk az iránymutatásokat. Nem kell lehetetlen dolgokat elvárnunk magunktól, vagy, hogy holnapra ezt a tíz dolgot meg kell tennem, mivel ez az egész sokáig fog tartani, tehát van időnk. Szerintem ez most remek idő arra, hogy olvassunk, edzünk és meditáljunk egy kicsit a jó dolgokról az életünkben. Igazán úgy hiszem, hogy optimistának és rugalmasnak kell lennünk.”